Az egri Szalag a nagyvilágban


Virginia (15éves) - 3 hónapja

Egyszer egy egri fiú, Szabó Ádám, becenevén Szalag gondolt egy nagyot, bringára pattant, és elkezdte körbebiciklizni a Földet. Huszonnégy országot bejárt, sok ezer kilométert tett meg, volt Indiában, Japánban, bringázott Délkelet-Ázsiában és Ausztráliában, de a teljes amerikai kontinens még előtte van.

Hogyan kezdtél el biciklizni?

A snowboardban dolgoztam, parkokat építettem Ausztriában és Olaszországban, de az egyik téli szezon alkalmával, snowboardozás közben elszakadt a jobb térdemben a keresztszalag, és meg kellet műteni. A doki azt mondta, hogy a legjobb gyógymód – egy bizonyos időn túl – a biciklizés lenne. Én akkor úgy voltam vele, hogy az király, hiszen szeretek bicajozni, kimaradt az egész tél, nem snowboardoztam, nem mozogtam semmit, csak rehabilitációra és uszodába jártam. Ezért azt találtuk ki a barátaimmal, akik Európa számos pontján élnek, hogy meglátogatom őket a nyáron, de bicajjal, hogy mindenkinek jó legyen. Jót fog tenni a térdemnek, a haverok is örülni fognak, meg azért egy izgalmasabb dolog is lesz, mint csak úgy autóval, vagy repülővel utazni. Plusz az El Caminót már sok-sok éve terveztem, valamiért vonzott, hogy jó lenne azt megcsinálni. Úgyhogy az első nagy utamon Egerből tulajdonképpen eltekertem Santiago de Compostela-ig, és közben kisebb-nagyobb kitérőket is tettem. Visszafelé pedig lementem még Portugáliába, Dél-Spanyolországban Andalúziába, és úgy jöttem végig fel, Barcelonán át, vissza Olaszországba, keresztül Szlovénián. Tíz országban voltam négy hónap alatt és a visszaút egyáltalán nem volt megtervezve. Ez a tapasztalat volt az alapja ennek a nagy útnak, és akkor már tudtam, hogy én ezt nem szeretném abbahagyni.

 

 

Most ezzel a világ körüli úttal egy gyerekkori álmod vált valóra? Vagy sosem gondolkodtál ilyen nagyszabású tervben?

Gyerekként sosem voltak ilyen nagy kaliberű, utazással kapcsolatos álmaim, de emlékszem arra, hogy úgy 12-13 évesen nagyon szerettem volna egy megbízható biciklit, egy versenybiciklit, és – nem tudom – az volt a mániám, hogy feltekerek vele Budapestre.

Szóval, ha jobban belegondolok, volt ilyen tervem, hogy bicajjal szeretnék utazni, de akkor még egy Eger-Budapest távolság lett volna számomra a „nagy út”, ami nem is jött össze, mint ahogy a verseny bringa sem.

Hogy tervezted meg az utadat?

Ugye adja magát a szárazföld, és a kontinensek, ahogy csatlakoznak egymáshoz, és a lényege ennek az utazásnak az lenne, hogy amennyit csak lehet folyamatosan Kelet felé haladni, amíg meg nem érkezek a kiinduló pontra.

Egészen Szingapúrig lehet eljutni szárazföldön, és utána már repcsi vagy hajó. De hajót nagyon bonyolult szerezni manapság, úgyhogy marad a repcsi, mikor át kell hidalni egy tengert vagy óceánt. Ugye az volt az alapvető ötlet, hogy mindenhova, ahova csak lehet, biciklivel szeretnék eljutni, mindenféle segítség nélkül, csak az evobike.hu csapatától induláskor kapott biciklit és felszerelést használva. Kishazánkból indulva, folyamatosan Kelet felé haladva megkerülni a Földet, és egyszer csak újra megérkezni Magyarországra. Meg lehetett volna azt csinálni, hogy Thaiföld után rögtön Amerikába repülök, de kíváncsi voltam nagyon Új-Zélandra, és ehhez át kellett bicajozni Ausztrálián. Kezdetben nem sokat vártam a kenguruk hazájától, de utólag nagyon örültem, mert Ausztrália is egy fantasztikusan jó hely.

 

Az eddigi utad során mi volt fizikálisan a legnehezebb szakasz?

Egyértelműen a nagy, magas hegyek. Pakisztánban és Indiában a Himalájában, Tádzsikisztán-ban, a Pamír nevű hegységben bicajoztam, ez volt a legnehezebb. Nagyon magasra megy fel a hágó, amin át kell jutni ahhoz, hogy folytathassam az utamat. A Pamír-highway-ként ismert csodálatosan szép hegyvidék legmagasabb hágója a 4655 méter magas Ak-Bajtal pass, a Fehér Ló hágó, és ezen átjutni nem egyszerű biciklivel. Eleve egy szakaszon túl már út sincs, csak egy köves összevisszaság, és én októberben érkeztem oda, amikor már tíz centi hó borított mindent. A hágón való átkelés napján még friss hó is esett, úgyhogy nem volt egyszerű, az utolsó 4 kilométeren (300 méter szintkülönbség) már csak tolni tudtam a bicajt. Az magaslati levegő ritkább oxigén tartalma miatt 20 méterenként meg kellett álljak 1-2 percet pihenni, aztán megint 20 méter és megint 1-2 perc pihenő. Nagyon örültem, amikor felértem a hágóra, mert azt gondoltam innentől már csak lefelé kell gurulnom. De sajnos nem így történt, mert ott is szörnyű volt az út minősége, talán még rosszabb, mint fölfelé, hiszen ott volt benne a potenciális lehetőség, hogy lehetne gyorsan gurulni, de nem lehetett. Vánszorgáshoz inkább hasonlított, mint vágtázáshoz. Meg aztán hideg is van, ilyen magasan szinte mindig nulla fok alatti a hőmérséklet. Indiában és számos más országban pedig pont a meleg nehezíti meg a biciklizést.

Milyen lelki alkatot kíván, egy ilyen nagy utazás? Nem túl magányos?

Alapból én nagyon kedvelek egyedül lenni, és az egyedüllét nem feltétlenül jelent magányosságot. Nagyon jól megtalálom a kapcsolatot önmagammal, és jókat szoktunk beszélgetni egymással én meg én. Sok gondolatot ébreszt, és úgy gondolom, hogy nagyon jól lehet fejlődni, főként spirituálisan, az egyedüllét alkalmával. Mert azok a gondolatok, amik ilyenkor előjönnek, azokat egy magasabb intelligenciához címzem, és ezt az időt, amikor egyedül vagyok, erre használom ki. Törekszem rá, hogy minél jobban elmélyítsem a kapcsolatunkat és lehetőleg a legjobban próbáljak ráhangolódni arra a frekvenciára, amin ő sugároz. Úgyhogy nem, nem szoktam magányos lenni, bár egyszer-kétszer szoktak emberek hiányozni a gyengébb napjaimon. Ilyenkor jól esne, ha lenne társaságom, de ezen gyorsan túllendülök. Meg azért sok barátot lehet szerezni az út során is, ha nagyon hiányolnám a társaságot, úgy kormányzom a drótszamaram, hogy hamarosan találkozzak valakivel és egy jót beszélgessünk. Viszont sokszor engem szólítanak le, mert látják a nagy táskákat a bicajon és kérdezik, hogy mi ez az egész. Ez szálláskeresésnél is előnyös tud lenni.

Mi a következő úti célod?

Jelenleg San Francisco-tól nem messze vagyok, és az a terv, hogy Kaliforniában megnézek pár szép helyet, majd úgy szeptember közepe táján elindulok lefelé Mexikónak, Közép-Amerikán át Dél-Amerikába. A nyugati partot követve egészen Argentínáig szeretnék bringázni.

Milyen pozitívumokat tudsz felhozni az utazás kapcsán?

Első pontkén a fejlődést említeném. Ez az út időközben átalakult zarándoklattá, ami nagyon jó alkalmat ad megismerni önmagamat. Szerintem ez a fő feladatunk az életben. Mert, ha igazán tudod, hogy ki vagy, és hogy mi a szereped az életben, akkor tudsz igazán jól működni. Mindenki keresi a boldogságot, ez egy alapvető vágya az emberiségnek, de mindenki máshol keresi. Szerintem a fő kulcs a boldogsághoz, hogy ismerjük meg önmagunkat. És ebben nagyon nagy segítségemre van az utazás. Emellett rengeteg mást is megismertem, nagyon sok kultúrát, embereket, emberi kapcsolatokat a világ minden táján. A kommunikációban is elkezdtem fejlődni, ami szerintem szintén kulcsfontosságú a kapcsolatokban. Rendkívül fontos, hogy ami bennünk van, azt úgy tudjuk elmondani, hogy a lehető legjobban megértsék. Az emberekkel való kapcsolatom is egyértelműen fejlődött az út alatt, sokkal tisztelettudóbbá váltam, nem szelektálok emberek között, hogy ő jó arc, ő meg annyira nem, megpróbálok mindenki felé egyenlő mértékben nyitni és közeledni.

.

 

Szalag a következő nagy etap után beszámol majd a legújabb úti élményeiről is, és ha kíváncsi lettél, következő cikkünkben elolvashatod majd, milyen élmények várták Ázsiában, Új-Zélandon és Ausztráliában.

 

Forrás:

Kép-Szalag 🙂

2017 Kidsnews | All rights reserved
%d blogger ezt szereti: