LUDOVICO EINAUDI KONCERTJÉN JÁRTUNK


Miss Úszósapka (14éves) - 11 hónapja

„A zene számomra pont olyan, mint a szerelem, hogy élni nélküle lehet, csak nem érdemes…” mondja Muszka Sándor. És akkor mi van Einaudival, aki a zenébe szerelmes? Akinek az Élet Zene, a zene Szerelem, a Szerelem pedig Élet? Na, ennek a három létfontosságú dolognak az ötvözete volt a Budapesti Ludovico Einaudi koncert!

Már a bejutásnál problémáink merültek fel. Tudniillik, egyetlen tervezett Einaudi koncert lett volna itthon, kedden, de annyian vettek jegyet rá olyan rövid időn belül, hogy a MüPa az eredetileg tervezett egy koncertet megtoldotta egy két nappal korábbival is. A vasárnapi koncertre érvényes jegyek árusítását másfél hónappal a koncert előtt, délben nyitották meg. Mi óra kettőkor léptünk be a rendszerbe… és naná, hogy egy fia jegy sem volt már! Szerencsénkre a MüPának van egy ilyen extrája, hogy a koncert előtt nagyjából 60 darab diákjegyet bocsátanak útjukra, így én (lévén diákigazolvánnyal rendelkező diák) már majdnem biztosan bent voltam, csak apu volt a kérdéses.

A koncert este 8-kor kezdődött, mi viszont odamentünk délután 4-re. Borzasztó egy négy óra volt, de megérte! Ott rostokoltunk majdnem egy negyednapot a MüPa (egyébként tökre kényelmes) vörös szőnyegén ülve. A diákjegyekért érkezési sorrend szerint 7-kor lehetett sorban állni. És még mindig csak negyed hat lehetett, amikor apának lett jegye. (visszahoztak pótszékes jegyeket pont a diák állójegyek mellé) Hat órától megkezdődött a sorban állás, majd ülés, mivel nagyjából 80 egyetemista, gimnazista ült sorba a potyajegyekért. A hangulat ekkor már oldott volt, nagyon szociális lényeknek tűntek a diákok, és kétségtelenül azok is voltak! Mindenki mindenkivel dumált, ha csak egy-két szót is. Ott ültünk százan, a vörös szőnyeggel borított padlón, lépcsőn, a korláton, azon a minimál mennyiségű széken és asztalon, a pultokon, a ruhatár asztalán és egymás cuccain.

Valahol mélyen ez egy zseniális élmény volt, hogy holott egymás konkurensei voltunk, odaadtuk egymásnak a pulcsinkat, megosztottuk a kajánkat és a maradék vizünket egymással. Végül negyedikként jutottam jegyhez (igen, voltak olyanok, akik kettő óra harminc perc óta ott ültek!!!)  és egy óra múlva már izgatottam dobogtam az ujjaimmal a felfelé suhanó halszagú lift gombjain. A helyünk nem volt ugyan luxus, de amit látni szerettünk volna, azt láttuk is. Mehettem volna közelebb a színpadhoz, de az annyin segített volna, hogy a zongorát nem 5, hanem 7 centi nagynak láttam, úgyhogy inkább apu mellett maradtam. Kicsit pipák voltunk, hogy nyolc óra ötkor egy csomó üres hely volt a földszinten, apa konkrétan úgy fogalmazott, hogy „elmehetnek a fenébe, akiknek van képük bejönni óra ötkor” de végül ezen is túltettük magunkat, a helyek is feltöltődtek, és az 1600 ember egyszerre halkult el, ahogy a nézőtéri világítást fokozatosan lekapcsolták…

Hogy pontosan milyen zene is volt a színpadon, arra nincs szó. Klasszikus zene? Avantgárd? Ambient? Világzene? Pop? Vagy ezek így mind egyben? Talán a legutóbbi. Egyszerűen ahányszor Einaudit hallgatok, az a tipikus „zene be, világ ki” érzésem van. Na, most ennek az érzésnek a tízszerese kavargott bennem, ahogy megbabonázva bámultam, amint ott, az orrom előtt játszotta a zeneszerző azokat a számokat, amiknek a megtanulásával hónapokat küzdöttem, amiket még azok után is imádtam, hogy bizonyos részleteit több százszor kellett újra és újra lejátszanom, mire megközelítette a tökéletest.

Ahogy körülnéztem, számomra is kiderült, hogy nem csak én állok lefagyva, a korlátot szorongatva, a színpadra tapadt tekintettel, hanem mindenki más. Nem csak engem fogott meg, engem, a legnagyobb Einaudi-imádót, hanem azokat is, akik amolyan „jól-hangzik-a-fickó-neve-menjünk-nézzük-meg-mit-csinál-ha-rossz-maximum-elmegyünk” jelleggel jöttek ide. Ha ilyen magas szinten nem zongorázna, hanem mondjuk úszna, vagy festene, leverné Katie Ledeckyt ezeröt gyorson, és felülmúlná Da Vinci Mona Lisáját! Mert ez már az a szint, amikor nem gondolkodik, csak játszik, csak játszik és játszik… ezt a gesztusaiból látni, érezni lehetett, ahogyan a kezeit emelte, ahogyan a fejével vezényelt, ahogyan szemkontaktust alakított ki a kísérőzenekara összes tagjával játék közben, ahogyan elveszett a hangok csodás egymásutánjában…

Elbűvölő, ahogy az a 62 éves manus a zongoránál hajlong, azok a hangok, amik a keze alól kerülnek ki, az a harmónia, amit a zongora a csellóval, hegedűvel, basszgitárral és az ütősökkel alkot, egyszerűen felülmúlhatatlan, leírhatatlan, kimondhatatlan, láthatatlan. Ezt csak érezni lehet.

 

Forrás:

kép:  kép Kép

 

 

2017 Kidsnews | All rights reserved