Mindent a kéznek, semmit a szemnek


Kék Homár (16éves) - 1 éve

A legtöbb embert furcsa érzések kerítik hatalmába amikor meglátnak valakit fehér bottal az utcán. Rengetegszer nem is mernek segíteni, máskor helytelenül vezetik a látássérülteket. Azért érdekelt annyira ez a láthatatlan kiállítás, mert nemcsak megmutatja, hogy milyen a látásunk nélkül élni, hanem azt is célul tűzte ki, hogy csökkentse a szakadékot köztük és a látók között.

A Millenárison átélhető Láthatatlan Kiállítás ötletgazdája külföldön látott egy szabadtéri kitelepülést, ami arra inspirálta, hogy mindezt itthon is megcsinálja.

Engem már régóta érdekelt, mert a látás elvesztésének gondolata nagyon közelről érint: születésemkor levált a retinám, amit aztán lézerrel kellett visszaragasztani. Ezért erős rövidlátó vagyok, és tagsági igazolványom is volt a Vakok és Gyengénlátók Szövetségétől. Szoktam néha gondolkodni, hogy milyen lenne, ha történetesen nem tudnak megműteni, és nélkülöznöm kéne a látásomat…

Miután megváltottam belépőjegyemet, megtudtam, hogy a kiállítás két részből áll. Először kipróbálhattam a látássérültek által használt Braille-írást. Igaz, hogy egy gyengénlátó segítő elmagyarázta, hogy mi a teendő, sőt, a falon kivilágítva láthattam részletesen a betűket, mégsem sikerült hibátlanul leírnom a nevemet.

A kiállítás második felében bementünk a sötétbe. Hétfős csoportok indulnak egyébként minden negyedórában. A teljesen elsötétített termeken egy látássérült kalauzol végig minket. Változatos helyszínek voltak berendezve, figyelembe véve azt, hogy sokat tudjuk használni a tapintásunkat és a szaglásunkat. Többek között sétálhattunk utcán, ahol végigtapogathattuk a környezetünket, például egy csomó zöldséget egy zöldséges standnál. A kedvenc termem a szoborterem volt, ahol tapintás alapján kellett kitalálni, hogy mit, vagy éppen kit ábrázolnak a szobrok. Csúnyán elvéreztem a próbán, csak egy szobrot ismertem fel.

Vezetőnk, Rozi, igazán kedves és beszédes volt. Minden itt dolgozó látássérültet állásinterjú után vettek fel, kiemelt figyelmet szenteltek annak, hogy mennyire teremtenek könnyen kapcsolatot másokkal. Rozi sok mindenről mesélt, például arról, hogy milyen fajta fehér botok léteznek. Persze kérdezni is lehetett, Rozi lelkesen válaszolt mindenféle témában. Amit egy idő után nagyon erősen éreztem, az a bizonytalanság volt. Nem tudtam, hogy milyen tárgyak vesznek körül, és borzasztóan zavart, hogy nem láttam a végtagjaimat, és azt, hogy hová lépek. Teljesen elveszettnek éreztem magam a látásom nélkül, még úgy is, hogy Rozi remekül vezetett. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet Rozi a hangja alapján, aztán persze a végén kiderült, hogy teljesen máshogy néz ki…

Az utolsó teremben üdítőt és édességet lehetett vásárolni. Tisztára kávézóhangulata volt az egésznek, csak éppen nem láttam… Fémpénzzel lehetett fizetni, mert azt könnyebb használni, hiszen ki lehet tapintani, hogy milyen címlet. A látássérültek persze használnak papírpénzt is, úgy különböztetik meg a címleteket egymástól, hogy másképpen hajtják és máshova teszik őket. Én Sport szeletet vettem, és kaptam visszajárónak egy százast. Gondoltam, lerakom magam mellé a kanapéra amíg kibontom a csokit. Olyan jól leraktam, hogy nem találtam meg többet…

Azoknak, akik szeretnének valami még izgalmasabbat kipróbálni, lehetőségük van részt venni egy láthatatlan vacsorán, ahol látássérült pincérek, valamint zenekar gondoskodik a szórakozásról és kényelemről. Biztosan hatalmas élmény úgy enni, hogy közben nem is látod a vacsorádat, tehát szinte semmi se vonja el a figyelmedet az étel valódi ízétől.

A kiállítás hatalmas élményként maradt meg bennem, megmutatta milyen a legfontosabb érzékszervünk nélkül élni, és mindezt izgalmasan és szórakoztatóan tette. Ne hagyjátok ki!

A cikk megírásában segítségemre volt a Láthatatlan Kiállítás csapata, ezt ezúton is köszönöm nekik.

 

 

 

Forrás:

kep:Láthatatlan Kiállítás

 

2017 Kidsnews | All rights reserved