The Cure – alternatív rockzene receptre


Kék Homár (16éves) - 11 hónapja

Látszólag teljesen véletlenül ismertem meg a brit alternatív zenekart. Egy péntek este azzal szórakoztunk apukámmal, hogy az egyikünk bekapcsolt egy dalt Spotify-on, és a másiknak ki kellett találnia, hogy melyik zenekar száma szól éppen. És apukám pont a Cure-ra keresett rá. Én persze nem ismertem, apa meg mondta, hogy tinikorában sokat hallgatta őket.

Aztán egy időre el is felejtkeztem a zenekarról. Csak később jutottak eszembe, amikor zenét akartam letölteni a telefonomra.

Mint azóta megtudtam, 1976-os alakulásuk óta többször változott a felállásuk, az egyetlen állandó tag az énekes, Robert Smith maradt, akit elsősorban tupírozott hajáról lehet megismerni, valamint arról, hogy gyakran visel sminket.

Több hatalmas sláger is fűződik a nevükhöz. A Friday, I’m in love című dalukat például még a rádióban is hallottam nemegyszer, de nagyon ismert még a Boys dont’t cry és a Lovesong is. Zenéjükre jellemző még a new wave (új hullám) stílus, ami az 1970-es években alakult ki. Ezenkívül őket tartják az egyik legmeghatározóbb alternatív rockzenekarnak.

13 stúdióalbumot adtak ki, én nem is szoktam hallgatni az összeset, de van pár, amit nagyon szeretek.

Apukám kedvence az 1985-ös The Head On The Door, mert ez volt meg neki fiatalkorában. Az én kedvenc dalom a lemezről a szintén eléggé népszerű Close to me.

Az 1987-es Kiss me, kiss me, kiss me számomra meglehetősen könnyed hangulatú, vidámabb album a többinél. A kedvenc dalom róla a Just Like Heaven, amit először Katie Melua feldolgozásában hallottam.

Az 1989-es Disintegration dalait hallgattam a legtöbbet, amikor megismertem a zenekart (kicsit több, mint 1 éve). Nagyon közel áll hozzám az album, mert nem érzem túl komornak, viszont tökéletes a csendes elmélázáshoz, főleg, ha az ember a plátói szerelmére gondol a nyolcperces Disintegration, vagy a Lovesong hallgatása közben. A Prayers For Rain-t én kánikulában és esőben is szeretem. A legjobb dal a lemezről nekem mégiscsak a Homesick. Ez a dal mesterien festi le előttem a honvágy érzését, és mindig eszembe juttatja azt a fájóan szép állapotot, amelyben élek: semmilyen gyengéd érzelem nem köt ahhoz a városhoz, ahol lakom, viszont a távoli Borsod-megyét annyira imádom, hogy szinte otthonomnak tekintem…

 

Bár időrendben ezek a legelsők, két kedvencemet a végére hagytam:

Az 1981-es Faith végtelenül egyszerűen és sallangmentesen szomorú, pontosan olyan szürkének érzem magam a hallgatása közben, mint amilyen szürke a lemezborító.

A legjobban viszont az 1982-ben megjelent Pornography-t szeretem. Végtelenül sötét, már-már teljesen magadba fordulósan elborult a hangszerelés, amihez hihetetlenül jól passzol Robert Smith egyedi hangja. Nem szoktam mindig szomorú lenni, de ezt az albumot bármikor meg tudom hallgatni. A legjobb a hideg reggeleken és délutánokon, meg a magányos nyárestéken, a vaksötétben, közvetlenül elalvás előtt…

Nagyon boldog vagyok, hogy a Cure különleges hangulatú dalaival színt visz a mindennapjaimba. Remélem, Ti sem fogtok csalódni bennük!

 

Forrás:

Kép 

Kép:

Kép:

 

 

2017 Kidsnews | All rights reserved