A TITKOS VILÁGMEGVÁLTÓ, SZINETÁR DÓRI


Miss Úszósapka (13éves) - 4 hete

„…A majomházba be sem szoktam menni, mert azt gyűlölöm. Annyira át tudom érezni, hogy milyen lehet ott a másik oldalon állni, és bambán nézni a kíváncsiskodó emberek ezreit”

kidsnews.hu Ms.Úszósapka: Az első dolog, ami engem veled kapcsolatban mindig is nagyon izgatott, hogy ki volt a kedvenc karaktered, akit alakítottál? Kivel tudták teljesen azonosulni?

Szinetár Dóra:  Akivel száz százalékosan tudtam azonosulni és mindig élmény volt játszani, az Nyilas Misi karaktere volt a Légy jó mindhalálig! -ban, aminek én a zenés verziójában játszottam. Ez egy nagyon jól sikerült musical, dramaturgiailag is. Sajnos ez nem minden zenés darabról mondható el, aminek van eredeti drámai mű alapja, de a Légy Jó Mindhalálig-ot igazán jól sikerült a regényből adaptálni. Nagyon szerettem azt az előadást, ráadásul, hogy nadrágszerep volt, külön nagy kihívást jelentett, miközben segített is az akkori kezdő színészi énemnek, mert valahogy, amíg az ember fiatalabb, tapasztalatlanabb, könnyebb úgy más bőrébe bújni, ha a figura mondandóját tekintve hasonlít az emberre, de a külsőségeiben nagyon más. Én például rettenetesen zavarban voltam, amikor  15 évesen a 15 éves Liesl -t kellett játszanom a Muzsika Hangjában, mert ugye ő pont olyan kamaszlány volt, mint én… iszonyatosan nehéz volt, mert  önmagadat nem tudod úgy fölvinni a színpadra, ha viszont elbújhatsz egy nadrágba, egy parókába, és valami mást kell csinálni, akkor ez egy nagyon jó kapaszkodó. Úgyhogy Nyilas Misi nekem egy nagyon jó találkozás volt, mert a külsőségeiben játék volt, viszont a lénye igazán közel állt hozzám…

Te nekem mindig egy nagyon szerény, empatikus embernek tűntél, hogyan élted meg azt, hogy a színpadon néha félre kell tenned ezt az énedet, és egy kívül-belül teljesen más karaktert kellett alakítanod?

Inkább fordítva jelentett problémát… mert én alapjába véve jó gyerek voltam, és így próbáltam valóban megfelelni az elvárásoknak, erre szokták mondani, hogy „volt gyerekszobám”, tehát próbáltam jól viselkedni, amikor csak lehetett. El tudok mesélni erről egy történetet, ami mindent megmagyaráz. Már harminc akárhány évesen volt szerepeltem egy-két olyan tévéműsorban, ahol zsűrizték a produkcióinkat. Az ember nagyjából a foglalkozását űzi, de ugye ellentétben a színházzal, ahol próbálhatod az adott darabot két hónapig, és a rendező egy zártkörű megbeszélésen időnként olyanokat mond az embernek, hogy legszívesebben elásná magát, de azt csak azok hallják, akik ott vannak, tehát nyilván nem olyan kellemetlen, meg hát a rendező is jó estben egy hiteles szakember. Viszont egy tévéműsorban nem nagyon van próba lehetőség, ezekben a produkciókban az ember csinálja, ahogy tudja a feladatot majd utána odaáll néhány, sokszor a színházi szakmától teljesen idegen ember elé. És ők elkezdik mondani, hogy mi tetszett és mi nem. Ezek a bírálatok rendszerint nem szakmai kritikák, sokkal inkább ezeknek az embereknek a pillanatnyi benyomásuk.

Na, én ezekben a helyzetekben iszonyatosan lefagytam, aminek az volt az oka, hogy értelmes, érző ember vagyok, és néha borzalmas dolgokat tudtam volna válaszolni. Csak hát ugye itt van ez a faktor, hogy „volt gyerekszobám”, mert nem bántunk másokat, nem szólunk be, nem mondunk olyanokat, ami nem illik, még akkor se, ha mások ezt teszik. Én ilyenkor állok, és olyan érzésem van, mintha egy betonfal lenne előttem, ez a klasszikus fekete függöny, olyan érzés, ami már az iskolában is meg tud az emberrel történni, hogy hiába tudod, amit elvileg mondani kéne, ott van a nyelveden a mondat, de nem mondod ki. Helyette egy bárgyú mosoly ül az arcomra, némi fagyos tekintet.

Emiatt sokszor mondták, hogy milyen savanyú vagyok, meg milyen rosszkedvű vagyok, ami egyébként egyáltalán nem igaz az élet egyéb pillanataiban. És akkor azt mondta egy barátom, akinek egyszer elmeséltem ezt, hogy a modern pszichológia ezt úgy hívja, hogy debilizáló szorongás… – itt mindketten akaratlanul is felnevettünk, hiszen milyen fura szóösszetétel már a debilizáló és a szorongás? – … hogy ennek tényleg ez a neve, mert amikor az ember izgul, vagy valamilyen stresszhelyzetbe kerül, akkor gyakorlatilag lebénul, debillé válik. Ez visszagondolva kamaszkoromtól kezdve nagyon-nagyon sokszor volt jellemző, sokszor nem csak azért voltam olyan hallgatag, decens és nem csak azért viselkedtem olyan jól, mert így gondoltam ezt helyesnek, hanem mert odabent időnként négy vulkán szeretett volna kitörni, és mindenkit szerettem volna elküldeni a vérveres messzeségbe, de ezt különböző okokból úgy gondoltam, hogy nem tehetem, és ezért maradt a fagy. Azt mondta egyébként az illető, hogy van mobilizáló szorongás is. Ezek azok az emberek, akiken a debilizáló szorongás ellentéte csapódik le. Gyakorlatilag, amikor stresszhelyzetbe kerül, akkor elkezd pörögni, mint a ventilátor, és akkor ő beszél, és kacarászik, és mutogat, és fölpattan, satöbbi. Nem is tudom melyik kellemetlenebb….

Mennyire befolyásolta a szüleid munkája a pályaválasztásodat? Volt a zenés színházon kívül bármilyen elképzelésed a jövőddel kapcsolatban? Volt valamilyen álmod… én pölö mindig is tűzoltó szerettem volna lenni… volt bármilyen hasonló gondolatod tizenévesen?

Nem is nagyon választottam, mert a zenés színházi produkciók, amikben egyre többet játszottam, sorra jöttek egymás után, és mivel nekem ez volt- ez lett – a gyerekkori hobbim, észrevétlenül vált a foglalkozásommá. Tehát jártam táncolni, jártam zongoraórára, és ahogy emellett valaki görkorizik, vagy kerámiázik, nekem a színház adódott, és ha csak lehet, ott töltöttem az időmet, így nem volt egy bizonyos pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni, hanem egyszer csak észrevettem, hogy már ezzel foglalkozom. Ekkor már 18 éves voltam, amikor még amúgy bármilyen normális foglalkozást választhattam volna, de mivel szerettem is, meg volt is mindig feladatom, így valahogy elmentek az évek. Nem mondom, hogy nem bánom időnként, de mai fejjel már azt mondom, hogy a dologban csak annyi a nehézség, hogy pont olyan, mintha valaki a hobbijából élne 20 éve, de egy hobbi egy idő után már nem adja azt a fajta perspektívát az embernek szellemileg, lelkileg, mint egy olyan igazi foglalkozás. És hát lássuk be, azért az a zenés színház, amiben én a leggyakrabban dolgoztam, a legtöbbször inkább gyerekeknek szól. Most a gyerek alatt értem a nullától tizennégy-öt éves korosztályt. Ráadásul ezen zenés előadások nagy része nem arra hivatott, hogy az ember megváltsa velük a világot, márpedig az ember egy idő után szeretné a világot megváltani… és ebbe azért nehéz volt beletörődni.

Mennyire élted meg nyomasztóan a nyilvánosságot, mint Magyarország egyik leghíresebb művész családjának a gyermeke?

Nagyon más volt akkor a világ ilyen szempontból is. Akkoriban még csak állami tévé volt – két csatornával, a kereskedelmi televíziózásról – mint műfajról – nem is hallottunk. Egészen más az, amikor az embert azért ismerik fel, mert valami tartalmas dolgot csinált, vagy azért, mert valami kelendő, látványos hülyeséget. Az ismertség régen nem azt jelentette, amit ma jelent… A szüleimet nagyon gyakran felismerték az utcán, de valami olyan dolog miatt, valami olyan kulturális produktum miatt, amire büszkék lehettek. Ezzel a mai típusú ismertséggel akkor találkoztam először, amikor az első lemezemet csináltam 14 évesen… akkor jöttek be azok az újságok, amikben nem arról írtak, hogy miért szeret valaki Hamletet játszani, hanem hogy jó paradicsomlevest tud főzni… És nem azért ismertek fel, mert színházba jártak, hanem mert kapcsolgatták a tévét, és véletlenül láttak engem valahol énekelni. Én ezt nagyon nem szerettem.

Arra voltam iszonyatosan büszke, amikor megszólítottak a buszon, hogy láttak engem a színházban, és gratuláltak, hogy milyen jól szerepeltem a Nyomorultakban… de amikor azt mondták, hogy „láttalak a tévében, te vagy az?” akkor az… – Dóri arca teljesen érthető, élethű fintorba húzódik. – Mit kezdjek ezzel? Ez nem a teljesítménynek szóló elismerés! A mai napig elő szokott fordulni, hogy állok a közértben a bevásárlókocsival, és látom, hogy mellettem anyuka/apuka titokban megpróbál lefotózni, bökdösi a másikat… Ezt sosem tudtam hova tenni. Miért jó ez neki? Régen maximum megnézetek, vagy odajöttek, gratuláltak, kérdeztek. Akkor volt kommunikáció, ami ma kimerül valamiféle mustrálásban. Én például sosem szerettem állatkertbe járni. A majomházba be sem szoktam menni, mert azt gyűlölöm. Annyira át tudom érezni, hogy milyen lehet ott a másik oldalon állni, és révedező tekintettel nézni a kíváncsiskodó emberek ezreit…

A gyermekeidet véded a nyilvánosságtól?

Ez is egy nehéz kérdés… De természetesen igen. Szűk 15 éve még volt, hogy újságok címlapján fotózkodtam a fiammal, de még az is jobb világ volt… a lányunkat pedig egy-két cikkben mutattuk meg… ez is olyan fura nekem, hogy tulajdonképpen miért érdekli az embereket, hogy hogy néz ki a gyerekem? És azért kellett ezt is megtenni, mert annyian hívogattak, meg kerestek minket, jöttek a kételyek, hogy biztosan azért nem mutatjuk meg, mert két feje van, meg egy keze… és akkor az ember egyszer csak azt mondja, hogy „jó, tessék, itt van, meg lehet nézni! Megvan keze-lába!”

Nekem is vannak kedvenc színészeim, külföldiek is, akiket nem ismerek személyesen, nagyon szeretem őket, de egyáltalán nem érdekel, hogy van-e gyerekük, és ha van, akkor hogy néz ki… Nem a magánéletükre vagyok kíváncsi, hanem a filmjeikre.

Nehéz dolog ez, mert ilyenkor az embernek ki kell alakítania valami egészséges egyensúlyt. Mert azt is túlzásnak érzem, amikor úgy teszünk, mintha Hollywoodban élnénk, és rejtegetjük a gyerekeinket, a magánéletünket, mint egy  Nasa-titkot. Nehéz eltalálni a megfelelő arányokat, hogy az ember mutassa is, ha már egyszer akarják, de ne essen túlzásba, ne fajuljon a dolog öncélú magamutogatásba, ami már a gyereknek is rosszat tesz… nehéz itt is megtalálni, az Arany Középutat…

Milyen volt a te iskoláskorod?

Megmondom őszintén, én nagyon utáltam iskolába járni. Mert egyszerűen nem tudták jól kezelni sem a tanárok, és ebből eredően a diákok sem azt, hogy némileg más vagyok, mint ők, más közegben élem az iskolán kívüli életemet, és egy ország tudja a nevemet. Ráadásul az én iskolám a többi akkorihoz hasonlóan tekintélyelvű intézmény volt, ahol a gyerek neve „Hallgass”. Én viszont szerencsére egészséges nevelést kaptam otthon, és ha valamit nem értettem, vagy például úgy éreztem, hogy a tanárom nem konzekvensen magyaráz, akkor én feltettem a kezemet, és ha felszólított, ha nem, én egy idő után akkor is elmondtam, hogy „tanárnéni kérem, az előbb azt tetszett mondani, hogy az zöld, akkor most miért tetszik azt mondani, hogy az sárga?” Na, ezt nagyon nem szerették.

Volt bullying? Volt piszkálódás az ismertséged miatt?

Igen, volt minden. Volt osztályfőnöki óra, ahol maga a tanár szólította fel a többieket, hogy mindenki mondja el, mi a problémája velem. Én meg csak hallgattam, és –hála a jó debilizáló szorongásnak – csak kényszeredetten mosolyogtam, aztán elsírtam magam. Pedig igazán mindent megtettem, hogy a többiek elfogadjanak, soha sem kérkedtem sem a sikereimmel, sem az ismertségemmel, sem a szüleimmel, de a tanáraim, és a közeg „jóindulatának” hála mégis kiközösített lettem. Az emberek nehezen fogadják el a másságot, mindegy, milyen típusú. Annyira, hogy a nyolcadik osztályt a színházi elfoglaltságaimra való hivatkozással magántanulóként végeztem.

Egy kicsit áttérve a UNICEF-es tevékenységeidre: a cyber bullyingos kisfilmben miért vállaltad a bántalmazott szerepét? Mint anya, aki esetleg átélte ezt már, vagy mint példát mutató híres ember?

Minden szempontból. De szerencsére nem mint érintett, a gyerkőceimmel még nem fordult elő ilyen, a fiammal már valószínűleg nem is fog, ő már kinőtt belőle, a lányom pedig jó helyen van, nem hiszem, hogy sok ilyen típusú dolog érheti… szerencsére nem volt erre még példa. Érdekes, hogy azt gondolná az ember, hogy a legrosszabb annak, akit bántanak, pedig nem. Legalább olyan rossz a megfigyelőnek, mert a legtöbb lelki probléma abból ered a gyerekeknél, hogy nem tudnak mit kezdeni egy adott helyzettel. Nem mernek kiállni amellett, akit sajnálnak, mert félnek, hogy ők lesznek a következők, panaszkodni szintén nem akarnak, mert az dedós dolog…

A Ébresztőóra programot is nagyon szeretem, ez egy úgynevezett „érzékenyítő program”, ahol többek közt arról beszélgetünk diákokkal, hogy vannak, akik önhibájukon kívül sokkal rosszabb sorsúak, mint ők, mint mi. Ezzel nem a sajnálkozásukat szeretnénk kiváltani, vagy hogy lelkiismeret furdalásuk legyen emiatt, hanem hogy észrevegyék, hogy nekik igenis jó dolguk van, és hogy ezek a gyerekek nem tehetnek arról, hogy éheznek, nem arról van szó, hogy nem tettek meg ellene mindent, hanem egyszerűen rossz helyre születtek…

A másik fele Ébresztőóra-programnak a gyerekjogokról szól. Mert a mai világban sokszor a felnőttek sincsenek tisztában a gyerekjogokkal, nemhogy a gyerekek! Elvileg az Európai Unióban a mai nap már nagyon sok mindent nem lehetne megcsinálni egy gyerekkel, amit simán megtesznek, akárcsak egy mezei általános iskolában tanárok is. Egyszóval a bullying nem csak nem szerencsés, hanem törvényellenes is. De sajnos a bántalmazás nem csak fizikai lehet, sőt, legtöbbször inkább verbális, ami ugyanúgy bullying, és ugyanúgy törvénytelen, csak sokkal nehezebben bizonyítható. Egy családon belüli bántalmazásért – ez a nem ütöm a gyereket, csak néha elcsattan egy-két pofon jellegű – hivatalosan is, börtönbüntetés jár, elvileg Magyarországon is! Mert Magyarország is aláírta azt a nemzetközi gyerekjogi egyezményt, amiben bennfoglaltatik, hogy a gyereket semmilyen körülmények között nem lehet megütni! Egy pofonnal sem!

Ez egy nagyon klasszikus példa, amikor anyuka otthon van egész nap, és gyűjti a stresszt apukának. Majd hazajön apuka az egész napi munkából, és megkapja, hogy alkalmatlan, hogy nem törődik a családdal, hogy biztos más nőkhöz járkál, azért nem jön haza előbb, és a többi és a többi. Anyuka csak mondja, csak mondja, apuka pedig csak tűri és tűri. De mivel emberből van, tizenhat és fél perc múlva egy jó nagy pofonnal a sarokba küldi a feleségét, anyukának ott a lila folt, mint bizonyíték, hívja a rendőrséget, és máris apuka a bántalmazó! Miközben mi tudjuk, hogy egy bántó mondattal ugyanúgy súlyt lehet tenni az emberre, mint ha megütjük. Egyik sem normális dolog, csak az egyiket látják, mérik, büntetik, bizonyítják, a másikra pedig mit lehet mondani? „Csúnyákat mondott!”? Hát hogy hangzik ez egy felnőtt ember szájából?

És ez a gyerekeknél is pontosan ugyanígy történik. Ugyanannyira hergelhetőek a gyerekek, mint a felnőttek. És a hibát itt sem mindig csak a bántalmazóban kell keresni. Egy normális közösségben pedig nincs olyan, hogy valaki semmit nem csinált, és mégis mindenki őt piszkálja. Nyilván valahogy ő is benne van a dologban. És ezen csak ő maga tud változtatni, úgy, hogy képes magát kívülről látni, képes az egész helyzetre külső szemmel nézni, mert igazából nem azért piszkálják, mert kövér, vagy csúnya, az csak egy kapaszkodó… Mert szerintem az nagyon fontos, hogy az ember először magában keresse a megoldást!

Brian Tracy nevű életmódtanácsadó csodálatos reggeli feladata, hogy amikor az ember felkel, menjen be a fürdőbe, nézzen bele a tükörbe, nézzen bele a saját szemébe, és mondja azt, hogy „I have the responsibility!” „Az én felelősségem!” Ami nem igazán jó magyarra fordítva, mert a felelősség a magyar nyelvben egy pejoratív kifejezés, de eredetileg ez azt jelenti, felelős vagyok az életmért! Én vagyok érte a felelős! Vagyis jogom, és képességem van úgy irányítani, ahogy azt valóban szeretném. Ez nagyon fontos dolog, és én próbálok e-szerint élni.

 

2017 Kidsnews | All rights reserved