Bajorországban jártam – a kedvenc programjaimon


Tigirl (14éves) - 1 éve

Mint ígértem, itt a folytatása a Bajorországos cikkemnek, amikor is elregélem, miért csuromvizes gatyában jöttünk ki az Altmühl völgyéből, miért éreztük magunkat sci-fi filmben, amikor a regensburgi BMW gyárban voltunk, miért mondhatom azt, hogy jártam a mennyországban (Wallhallában) és miért volt jó a fenyőerdők magasságában sétálni a Wald-wipfenn-wagen.

Ha időrendben megyünk, rögtön az első napon megtapasztalhattuk a túlvilágot: meglátogattuk a híres-neves Wallhallát. Egyébként a Wallhalla a germán törzsek kultúrájában a mennyországot jelentette, ahol angyalok helyett valkűrök voltak.


Nos, szerencsére nekünk nem kellett ahhoz meghalnunk, hogy eljussunk oda, elég volt megmászni egy kisebb hegyet. A hegy tetején pedig egy gyönyörű, ión stílusú építmény fogadott minket. Mindenkinek passzolt a “jobb világ”-ról alkotott képébe egy ilyen varázslatos csarnok. Álmélkodva körüljártuk. A bejárata elől csodás kilátás nyílt a távolra: pont alatta folyik a kicsiny Duna, mögötte pedig először szépen gondozott földek, majd erdők és városok látszanak. Olyan volt, mintha a mennyből tekintettünk volna le a Földre. 🙂

Az erődítmény belseje, a Hősök Csarnoka még inkább elbűvölt minket. Egyébként ez az egész épület azért jött létre, mert I. Ludwig, bajor király kitalálta, építsenek egy emléket a legnagyobb németeknek. Nos, elég nagyra sikeredett, de célját biztosan elérte. A stílusát az athéni Parthenon határozta meg, úgyhogy nem tévedtünk sokat.

Bent robosztus márványoszlopok, és rengeteg arany díszítés, kőfaragvány fogadott minket. A csarnok középpontjában természetesen a hős megbízó, Ludwig áll, igazi ceaser pózban, körben a csarnokban viszont több száz mellszobor és emléktábla figyelt minket. Nem győztük kapkodni a fejünket, ahogy kerestük az ismerős arcokat: ott volt Schuberttől kezdve, II. Katalinon keresztül Beethovenig mindenki. Azonban a kedvencünket is megtaláltuk, itt van:

Miután leereszkedtünk a halandók közé, indultunk is a következő megállónkhoz, ahol szintén légies magasságokba repülhettünk. Már az úton elvarázsolt minket a táj: hatalmas fenyőerdők között takaros házakat fedeztünk fel az autópályáról. A Wald-wipfenn-weg (ejtsd: váldvipfenvég) is hasonló környéken volt, de ez kitűnt a megszokott látványból, ez ugyanis egy lombkorona-sétány, amely alatt egy kisebb kalandpark található. A lombkorona-sétányt úgy kell elképzelni, mint egy normális deszka ösvényt, csak a fenyőerdők fölött, 30 méter magas oszlopokra fektetve. Tériszonyosoknak nem kell felmenni olyan magasra, mert fokozatosan emelkedik, de az igazi gyönyörért érdemes leküzdenünk félelmeinket (édesapámnak is sikerült, és nagyon élvezte az egészet). Az út nem túl hosszú, de mindenféle érdekességgel van gazdagítva, mint a madarak füttyét imitáló dobozok, különböző kvízjátékok és ismeretterjesztő táblák. A panoráma erkélyen egy ilyen tábla mutatja meg, hogy a távolban mely városok és hegyek láthatók.

A séta végeztével megnéztük az élményparkot, amely – mint kiderült – az optikai illúziókra épült. Érdekes és vicces dolgok voltak, például, amikor a húgom fejjel lefelé sétált az utcán, legalábbis ahogy mi láttuk egy fülkében lévő vászonról (később az iskolában megtanultam, miért is történt így, ami megint egy szuper dolog volt). Vagy amikor félig arcot cseréltem anyukámmal egy különleges üveg segítségével. Az étterembe menet volt egy különleges szék és egy bicikli, amellyel vicces képeket lehetett csinálni: ezek a tárgyak úgy voltak elrendezve, hogy ha a kijelölt helyekre beállnak a modellek, akkor a méreteik teljesen megváltoznak. Jót derültünk a képeken, majd mentünk ebédelni. Az étterem nagyon csinos faház volt, a kínálat pedig tradícionális német ételekből és italokból állt. Édesanyám például császármorzsát evett, én pedig megkóstoltam a currywurst-ot.

A kalandpark kijárata egy (az étteremhez hasonló) faházon keresztül vezetett. A bökkenő csak az volt, hogy ez a ház a (feje)tetejére volt állítva. Nem volt mit tenni, bementünk a lakásba. Nagyon furcsa érzés volt egy fordított házban járkálni úgy, hogy még a padló sem volt egyenletes. Sokan szédültek, de nekem nagyon tetszett a plafonon pihenő kanapé és ágy, meg a földről felfelé lógó lámpa. Itt is lehetett muris képeket lőni, ahogy kézen állunk az asztalon.

Másnap felkerekedtünk és elindultunk Nürnberg felé, mert azon a környéken van a híres Playmobil Funpark. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de megveszünk a vidámparkokért, (én azon belül is a hullámvasútakért) így nem telhet el nyaralás valamilyen vidámpark nélkül. Azonban a Playmobil Funpark csalódás volt számunkra, ugyanis a látogatók átlagkorosztálya 5 év alatt volt (ellentétben pl. egy Family Parkkal), nem véletlenül. A park igazából csak nagy Playmobil figurákkal volt tele, semmilyen játék nem volt a csúszdákon és a homokozón kívül. Szóval a hasonló ízlésűeknek nem ajánlom, csak felesleges pénzkidobás.

Később viszont kárpótolt az egyik kedvenc programom: a kenutúra az Altmühl-folyó völgyében. Be kell valljam, én azelőtt még soha nem kenuztam, legfeljebb sárkányhajóban eveztem, pont ezért nagyon izgatottak voltunk, milyen lesz. Mondanom sem kell, jó időt vártunk, hiszen akkor jó hajókázni, nem? Nos, az időjárás nem így gondolta, így esőben indultunk utunkra, de végül így még hangulatosabb és kalandosabb volt. Kezdőkhöz híven folyásirányban kezdtünk, így volt lehetőségünk rögtön összetalálkozni két zúgóval. Ezt ugyan tudtuk előre, mégis meglepődtünk, bár én imádom a veszélyesnek tűnő dolgokat (az olyanokat, mint a hullámvasút, amit korábban említettem, hogy az egyik kedvencem). Legelöl ültem, ami ebből a szempontból nem volt túl szerencsés, hisz az összes víz, ami bejött a hajóba, először rajtam ment keresztül. Azonban az első osztályú látvány miatt megérte. A folyó egyébként nem volt túl mély, nem egyszer fel is akadtunk egy-egy kőre, de a partja gyönyörű volt: dús fű és sok fa, amelyek belehajlottak a vízbe, néhol volt egy kisebb sziklafal is.

Végezetül a regensburgi BMW gyárban tett látogatásunkról mesélnék. Először is le kell szögezzem, nem vagyok autószakértő, én azt gondolom jó autónak, ami jól néz ki. A gyár egyébként szuperül nézett ki, szóval biztosan jó 🙂 – gondoltam elsőre. Azonban amikor bementünk az óriási, zajos térbe és megláttunk a robotokat, ahogyan szerelik az egyes alkatrészeket, más jutott eszembe: ez nem jó, hanem zseniális! Nagyon király volt végignézni, ahogy a sok fémlapból lesz egy komplett autó. Betekinthettünk a préseléstől a hegesztésen át a kézi összeszerelésig mindenbe. Viszont a kedvencem a fényezés volt. A sok szín és textúra közül a megrendelő bármilyen kombinációt választhatott, amit a robotok szuperpontosan el is készítettek, kevesebb, mint öt perc alatt (kívül-belül, több rétegben).

Ami az egészben elképesztett mindannyiunkat az az volt, hogy a több ezer négyzetméteren kb. csak pár száz ember dolgozik, akik csak ellenőrzik a munkát, hibát keresnek, vagy műanyag gombokat rakosgatnak a kerékbe, a többit mind robotok csinálják. És ami nagyon szimpatikus volt, hogy az a kevés ember is, aki itt dolgozik, milyen jól el van látva: van saját tűzoltóságuk, emellett pihenőszobák, kávézók, konditermek, teniszpálya, masszázsfotelek és italautomaták üzemelnek, sőt, még egy külön óvoda is indult az alkalmazottak csemetéinek. Úgy tűnik, van ahol törődnek a beosztottakkal…

Folyt. köv. : Következő epizódunk az általunk meglátogatott bajor városokról fog szólni. Ígérem, az nem lesz ilyen hosszú. 🙂

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is.

2017 Kidsnews | All rights reserved