Siva is csak pisloghat, ha Cserveni Fanni a parkettre lép! Riport egy négyszeres világbajnokkal


Zuzmó (16éves) - 3 hónapja

Egyre nagyobb népszerűségnek örvend Magyarországon az akrobatikus rock&roll, ismertebb nevén a „rocky, amit mostanában nagyon sok gyerek választ magának sportnak. Nem csoda, ugyanis a magyar formációk sorra nyerik a rangosabbnál rangosabb versenyeket és érnek el eszméletlen sikereket a megmérettetéseken. Az akrobatikus rock&roll első EB-jén is hozták a formájukat: Az első és a második helyet is magyar csapatok kapták.

Az Európa-bajnoki címet megszerző csapatnak, a Szupergirls nagyformációnak az egyik táncosával, a 17 éves Cserveni Fannival beszélgettünk, aki már egészen pici kora óta számtalan versenyen mutatta meg tehetségét duóban és formációban is. Tíz évvel ezelőtt házi versenyeken kezdte és most már négy világbajnoki címmel is büszkélkedhet. Fanni a rengeteg edzés, készülés és utazás mellett egy teljesen ugyanolyan tinédzser, mint mi: iskolába jár, tanul, eljár a barátaival, bulizik, csak éppen sokkal kevesebb ideje van. Mi folyton csak a legújabb helyezésekről és sikerekről hallunk, de most bekukkanthattunk egy kicsit az ő világába is. Milyen mindezt, egy valójában még gyermeki szemmel átélni?

Mikor és hol kezdted a táncot?

Pátyon kezdtem – ahol ugye akkor laktam, és azóta is ott élek – mert nagyon hiperaktív voltam, sok mindent sportoltam előtte és kellett valami, ami úgy igazán leköti az energiámat. Először lovagoltam, jazz-balettoztam, néptáncoltam is és utána találkoztam ezzel a sporttal, ami nagyon megtetszett, úgyhogy lementünk a szüleimmel megnézni egy edzést és akkor döntöttem el, hogy szeretnék rockyzni. Ez kb. 7 évvel ezelőtt volt, tehát olyan 10 éves lehettem. Csupán egy évig táncoltam ott, és aztán elkezdtem komolyabban táncolni egy budapesti egyesületben.

Gondoltad e, hogy ilyen sokáig fogod csinálni és idáig eljutsz?

Egyáltalán nem számítottam rá. Először csak területi és házi versenyeken indultunk párban, illetve formációban, ahol kb. átlagosan 2 induló volt összesen. Utána pedig fejlődtünk és kezdtünk magasabb fokozatra lépni az akkori táncpárommal. Egy versenyen meglátott a Partygirls edzője, Lengyel Veronika, akinek épp volt egy szabad fiú táncosa, akivel kipróbáltak engem és így kerültem be a csapatba is. Felajánlotta, hogy táncolhatok a Partygirlsben, ami hihetetlenül nagy megtisztelés volt akkor nekem, mert már akkor ők voltak az ország egyik legsikeresebb formációja.

Milyen érzés amikor ott állsz a dobogón?

Amikor a döntők eredményét mondják, akkor mindig – ahogy a nagykönyvben meg van írva – körbeállunk a csapattal egymás kezét szorítva, hogy ezzel is csökkentsük a stresszt. Az eredmények bemondását, mint szinte mindenhol máshol, hátulról kezdik a 7. helyezettől és amikor kimondják a 2. helyezett nevét, akkor ugye már tudjuk az eredményt. Ilyenkor sikítunk és egymást átölelve ugrálunk, ami egy eszméletlenül felemelő és lenyűgöző érzés. A végén szinte senki sem bírja ki sírás nélkül, főleg, amikor megszólal a magyar himnusz. És csak állunk a dobogón egymás vállán sírva az örömtől. Leírhatatlan!

 Letudnád írni miben különbözik, amikor egy edzésen táncolsz és amikor élesben versenyen?

Sok mindenben különbözik. Edzéseken persze edzőruhában vagyunk, ami sokkal kényelmesebb, alapozunk, növeljük a kondinkat, többször elgyakoroljuk a koreográfiát, az edző elmondja a hibákat, amiket kijavítunk és természetesen erősítünk is. Miközben a versenyeknél teljesen más a hangulat. Színpadpróbálunk már reggel, felvesszük a táncruháinkat és rengeteg ember vesz minket körül. Különböző fények és háttér vesz minket körbe, illetve a többi csapat, ami csak még jobban hozzá ad a hangulatunkhoz. Amikor az előttünk lévő csapat táncol, akkor hirtelen elkezd minden pörögni a fejünkben: „Uramisten, ez után mi jövünk, mi van, ha hibázunk. Most ezt nagyon oda kell raknunk hiszen, ezért a 3 percért dolgoztunk egész idáig, ki kell hoznunk a legtöbbet magunkból.” És aztán amikor végre meghalljuk a nevünket, hogy mi következünk, egyszerre elszáll minden kalandozó gondolatunk. Csak az edző van előttünk és mi. És az a bizonyos 3 perc, ami csak a miénk. Mindenki ránk figyel, megszólal az ismerős zene, ami visz minket magával, mire hatalmas boldogság önt el minket és olyan felemelő érzés táncolni, szárnyalhatunk és azt érezzük, hogy milyen szabadok vagyunk abban a pillanatban.

Szövődtek szorosabb barátságaid ezáltal?

Igen! Például a volt táncpárom húgával, Dorkával, aki gyakran jött a testvérével a fellépésekre, versenyekre. Vele így ismerkedtem meg és azóta is legjobb barátnők vagyunk már sok-sok éve. Meg persze az összes csapattársammal szoros kötelék köt össze. Van, akivel jobban, van, akivel kevésbé, de mindig egy csapatként dolgozunk és többször járunk el együtt a táncon kívül is közös programokra.

Mi volt a legviccesebb, legemlékezetesebb dolog, ami történt veled versenyen?

Húha… Sokszor előfordult az például, hogy verseny közben lerúgtam magamról a cipőmet, ami elrepült, de nem álltam meg, mert ugye ilyen esetben nem koncentrálhatunk ilyenekre, folytatni kellett tovább. Miután letáncoltuk, az edzőm szedte össze a cipőmet és nagyokat nevetünk az eseten még jóval később is. Amúgy ezért a cipő elhagyásért pontlevonás jár, de szerencsére ettől függetlenül tovább jutottunk idáig mindig, amikor ilyen történt, de azért azóta duplán is megkötöm a cipőfűzőmet. Volt olyan is, hogy valaki otthon hagyta a táncruháját és vissza kellett érte fordulni a busszal, pedig már legalább 2 órája úton voltunk. Vagy például, amikor defektet kaptunk, lerobbant a buszunk, amiért egy csomót kellett várni, úgyhogy be kellett telefonálni a versenyre, hogy rakjanak minket későbbre, hogy tudjunk indulni, mert nem értünk volna oda időben.

Nem rossz, hogy minden egyes alkalommal annyira sok smink van rajtatok?

Engem eléggé zavar, mert felrakjuk reggel és utána egész nap rajtam van. Többször beleizzadok alá, másnap csúnya lesz tőle a bőröm és tudom, hogy ez milyen egészségtelen és nem tesz jót neki. Rajtunk van az a csomó réteg, amitől megállás nélkül csak szabadulnánk, teljesen felismerhetetlenre vagyunk kenve, ezáltal mindenki folyton összekever minket, néha még egymást se tudjuk megkülönböztetni. Utána a szempillaragasztó belefolyik a szemünkben, ami szintén fáj, csíp és napokig irritált a szemünk tőle. De sajnos fontos, hogy ki legyünk festve, mert igen távol ülnek a bírók és látszódnunk kell.

 

Hogy oldod meg a tanulást a sok edzés mellett?

Sehogy. Azért persze a témazárókra szoktam készülni, de most, hogy így belegondolok a sok buszozás alatt lehetne tanulni, de rosszul leszek, ha mozgó járművön olvasok, ezért annyira sajnos nem tudok. Általában csak késő este jut idő a tanulásra, amikor már borzasztóan kimerült vagyok, szóval győz a fáradtság és inkább a reggeli buszútra hagyom a tanulást, ahol rájövök, hogy inkább zenét hallgatnék, így a tanulás megint elmarad. Valahogy mégis mindig sikerül megoldanom, hogy jó dolgozatokat írjak, mert azokat a rövid szüneteket a nap folyamán próbálom az iskolába való készülésre fordítani.

Van, hogy úgy érzed kimarad valami az életedből a tánc miatt?

Hát, például a barátaimmal biztos több programot tudnék csinálni, mert ez az egész a fellépésekkel, versenyekkel és nyári táborokkal együtt tényleg rengeteg időt elvesz. Gyakran kell miatta lemondanom dolgokat, mert ez a legfontosabb. Egy csapat vagyunk, nem hagyhatom cserben a csapattársaimat és az edzőmet. Ez azt is magába foglalja, hogy betegen is elmegyek edzésre, nem hagyhatunk ki egyet sem, csak roppant kivételes esetekben. Ez így nem a legszuperebb dolog, de az eredmények, elismerések és számtalan közös emlékek által ez kifizetődik.

Meddig szeretnéd még űzni ezt a sportot? Tervezed a jövődet erre alapozni vagy teljesen más elképzeléseid vannak?

Őszintén szólva…Nem tudom. Szerintem még nincs itt a vége, de azért már lassan érik a sok időlekötés miatt. Egyelőre azon a ponton vagyok, hogy nagyon szeretem csinálni és biztos vagyok benne, hogyha abbahagynám, akkor elmondhatatlanul hiányozna, és egyszerűen nem tudnám mivel pótolni ezt a dolgot az életemben. Úgy gondolom felnőtt koromban a tánccal nem foglalkoznék, de úgy egészében a sportokkal igen, például személyi edzőként el tudnám képzelni magamat. De valójában még nem gondolkoztam el rajta úgy igazán, hogy hogyan tovább. Szóval még az is lehet, hogy a nézőpontom a jövőben megváltozik. A lényeg az, hogy a jelenben kihasználok minden lehetőséget arra, hogy egy percig se unatkozzam és olyasvalamit csináljak, amit szeretek, ami közel áll hozzám. Ez meg is van, úgyhogy tökéletesen elégedett vagyok, és úgy érzem bárhogy is lesz, ha mindig a pillanatnak élek, úgy, mint idáig, akkor egyenes út vezet a boldogsághoz és egy csodálatos élethez.

 

Ha érdekesnek találtad ezt a cikket, kérjük, kedveld és oszd meg ismerőseiddel, hogy minél többen olvashassák gyermekalkotói közösségünk írásait.

2017 Kidsnews | All rights reserved