Szülők és gyerekek


Matuz Ágnes (15éves) - 2 hete

A régi időkben a család létfontosságú volt. Szó szerint. Gondoljunk csak bele szegény ősember helyzetébe, akinek nincs családja, az a legnagyobb valószínűség szerint meghalt, hiszen egyedül nem igazán volt képes túlélni egyetlen napot sem. Azért lássuk be, annak hogy megegyen egy tigris, manapság elég kicsi esélye van, így a család egészen más funkciót tölt be, az évezredek alatt átalakult a szerepe.

Ebben a világban a család igazából a szocializálódás kezdete. Ez az első környezet és társaság, amihez alkalmazkodnunk kell, innen tanuljuk el a társadalmi normákat, illemszabályokat és talán a legfontosabbat, a kommunikációt. Amikor kicsik vagyunk, hallgatunk szüleinkre, tiszteljük őket és bizonyos pillanatokban félünk tőlük. Ők a világ tökéletességei, az ideális ember, akivé válni akarunk.

Ez az idő múlásával megfakul, már kevésbé nézünk fel rájuk, kezdjük megkérdőjelezni döntéseiket valamint a körülöttünk lévő világot, hiszen ilyenkor már láttunk más társaságokat (iskola) hallunk más emberek szokásairól, családjáról, és elgondolkodunk jelenlegi helyzetünk előnyeiről és hátrányairól.

Ekkor jönnek a szülőknél a panaszok, hogy „folyton pimaszkodik a gyerek” vagy „semmi sem jó neki”. Ez önmagában nem feltétlenül gond, hiszen mindenki igyekszik egy olyan kompetens utódot nevelni, aki nem megy bele kérdés nélkül bármibe és nem irányítható, ehhez pedig kell, hogy legyen saját véleménye. Ez a kritizálási vágy nyilvánul meg a pimaszságban. Az pedig pláne nem rossz dolog, ha sarjunk nem törődik bele a jelenlegi helyzetbe, hanem mindig a jobbra törekszik.

És most nem azt mondom, hogy jó, ha a gyerek nem tiszteli szüleit vagy állandóan megkérdőjelezi azokat. Csak annyit hogy a kamaszkor nem biztos, hogy annyira nagyon félelmetes és rossz dolog, ahogy azt néhány szülő állítja. Igen a gyereknevelés kétségtelenül nem könnyű feladat. Sok dolgot lehet elrontani, de valljuk be, megéri.

És most én, a „kamasz” megpróbálok leírni néhány dolgot, ami véleményem szerint helytelen. Szerintem például nem jó rá sem hederíteni a gyerekre, hiszen figyelemre mindeninek szüksége van, ha nem kapjuk meg alapból a kellő törődést, akkor előfordulhat, hogy másképpen akarjuk majd magunk felé terelni legdrágább szüleink tekintetét. Elkezdődnek a magatartási problémák, a rossz jegyek, mivel miért is tanulnánk, ha úgysem érdekli őket.

Azért ez nem azt jelenti, hogy 0-24-ben körülöttünk kell forogjon a világ. Ki akarja, hogy tizenévesen semmi önállóságot se kapjon? Hagyni kell, hogy a saját dolgainkat magunk intézzük, és ne az legyen a természetes, hogy anyuci meg apuci mindent elintéz helyettünk. Hogy fejlődjön ki az önállóság és a problémamegoldó készség, ha mindig más intézi el a mi dolgunkat, és semmit, de tényleg semmit sem kell nekünk csinálni egyedül? Értem, hogy védelmezni kell a gyereket meg minden, de ez azért már gáz. És itt lép be a képbe az elkényeztetés.

Ha én küzdök meg valamiért, akkor tudom, hogy megérdemlem. De van, akiben fel sem merül, hogy a neki fontos dolgokért, neki kell tennie. És ha nem kapja meg, amit akar, akkor a szüleit hibáztatja. És ez azért van, mert sohasem vártak el tőle semmit.

Egy tizenakárhány éves gyereknek már tudnia kéne egyedül tanulni, leckét írni, gondoskodni a dolgairól. És nyilván vannak dolgok, amikben segítséget kell kérnie, de nem mindenben. Egyébként, ha valaki nem érzi úgy, hogy rászorul az ismeretekre, akkor úgy sem fogja megtanulni, amit meg kéne. Én szerencsére olyan családból való vagyok ahol a tudás érték, de ez sok társamról nem mondható el. Félre ne értsetek, nem kell mindenkinek tudósnak lennie. Mindenki azt csinálja, amit szeret, de amikor valakinek azt mondom, hogy honfoglalás és fogalma sincs miről van szó, az nekem kicsit fura.

Azon kívül, ha keveset várnak el a szülők, az se tesz jót, ha túl sokat várnak el tőlünk. Amikor egy gyerek csak azért edz heti kilencszer, mert a szülei azt mondják sportoló lesz belőle, amúgy meg utálja, vagy csak a szülei miatt jár abba a gimnáziumba, amelyikbe a szülei akarják, ő viszont egy egészen másikba szeretett bele, az szerintem nem normális.

És most, hogy ilyen jól kibeszéltük a szülőket mit szólnátok, ha leírnám azt is, hogy nekünk min kéne javítani? Akinek nem tetszik, ha megmondják a hibáit, az most hagyja abba az olvasást.

Mert oké, a szülők néha baromi idegesítőek, de lehet (csak lehet), hogy egy icipicit többet tudnak, mint mi. És ha azt mondja: csalánba ugrani hülyeség, vagy tanuld meg, mert erre később szükséged lesz az nem biztos, hogy butaság. Mindazonáltal bármilyen közhely is legyen, tényleg mindig a te érdekeidet nézik, nem pusztán múló szeszély az irántad érzett szeretetük. Ők még akkor is szeretnek, ha te éppen kitépted a szívüket és áttapostál rajta, és legnagyobb fájdalmuk, ha szenvedni látnak téged. Így amikor tanácsot adnak, azt érdemes megfontolni. Nem tévedhetetlenek, nem kell vakon követni a véleményüket, de legalább hallgasd meg őket. Többet tettek érted, mint azt te el tudod képzelni, ezért arra kérlek: legközelebb, amikor veszekedtek, gondolj arra, megéri ez? Megéri fájdalmat okozni nekik? És ha jobban átgondolod a válasz általában nem lesz.

Mert a szülőknél tényleg csak egy dolog rosszabb, ha nincsenek!

 

 

Ha érdekesnek találtad ezt a cikket, kérjük, kedveld és oszd meg ismerőseiddel, hogy minél többen olvashassák gyermekalkotói közösségünk írásait.

2017 Kidsnews | All rights reserved