The National


Solymosi Máté (16éves) - 9 hónapja

A The National (Ntl-ként stilizálva) egy lassan 20 éve működő alternatív-rockegyüttes, már ha ez alá a zsáner alá kéne osztanom őket. Zenéjük általában szomorú hangvételű. Ezen belül, hogy a Youtube-kritikust, Anthony Fantano-t kissé félreidézzem ’’a huszadik emeleti irodájából scotchot iszogatva kinéző sikeres üzletember elgondolkodik élete célján” típusú szomorú. Továbbá hagyományos hangszerekkel operáló – ami alól kivételt jelentenek az elektronikus hangulatmegadó ütemek/vonulatok, amelyek legújabb lemezükön kapnak szerepet – általában mélyen, nyugodt tempóban prezentált énekkel körített lassú indie muzsika. Tavaly megjelentek egy új albummal, a Sleep Well Beast-tel, és ez lesz mostani cikkem témája is.

Az album 12 számból áll és 57 perc hosszú (egy különös arány, ámde nem teljesen szokatlan az iparban), így nem egy túlzottan megterhelő hallgatás (reggeli utamon én például végig tudok haladni rajta), feltéve hogy csak ezt az oldalát nézzük a dolognak. Ha egy másikat, akkor továbbra is attól a problémától szenved a lemez, mint a banda összes többi albuma, vagy akár Adele; annyira átjárja ez a (remélhetőleg) nem állandó/alapvető hangulat, hogy nagy dózisban messze túl sok lehet. Az album leharcolón szomorú tud lenni, még úgy is, hogy az első felében három pörgősebb rockszám is helyet foglal. Ez a fajta tonális döntés nem kedvez a gyors hallgatásoknak, viszont az ember könnyebben hozzá tudja kapcsolni egy életeseményhez, érzéshez (egyszerűbben válhat személyes favorittá mint egy szimpla popalbum, remek hangja mellett ezért is annyira sikeres a fentebb már említett Adele például, de akár Taylor Swiftet is idevehetném, szakítós számai rengeteg embernek meghatározóak voltak és feltehetőleg lesznek is).

edf

Ha már megemlítettem őket, nézzük meg azt a három rockszámot; elsőként beszéljünk egy kicsit a Day I Die-ról. A szám remekül indul, hangulatkeltő hangokkal (amelyek a Pink Floyd-féle Shine on You crazy Diamond bevezetőjére emlékeztetnek) és egy igen érdekes dobkísérettel indít, amelyet minthogyha a tamokon ütne Bryan Devendorf. Hamarosan becsusszan a gitárriff is a képbe, és miután elhangzik az „I don’t need you” a szám elérkezik a meghatározó hangzásához. Hangulatos, gyors, mégis elmélkedős szám ez. A szöveg dandárja egy épp befejeződni tűnő kapcsolatról szól, egy-egy sor szórakoztató, a banda valójára történő kikacsintással fűszerezve. A szöveg nem metaforákban fürdőzik, sokkal inkább egy hihető történet és helyzet előteremtését tűzi ki célként. Metrón zenehallgatás, egy kis füvezés, haveri társasággal való találkozás, az egész szám nagyon földhözragadt és szószerinti, amihez az egzisztenciális kérdést kitűző refrén szép kontrasztot teremt.

Az album negyedik száma a The System Only Dreams In Total Darkness, az egyik személyes kedvencem róla. A gitár itt is remek, hasonlóan minimalista és megfogó, a magas, majdhogynem angyali vokálok a nyitásnál jól megteremtik egy kilátástalan, elsavanyodott kapcsolat hangulatát. A szám nem akarja felölelni egy ilyesfajta helyzet egészét, csupáncsak néhány pillanatát mutatja be. A titokban imádkozó feleségtől a „nem az én hibám” típusú hozzáállásig sok minden megjelenik két rövid verze alatt. A szám háromnegyedénél helyet kapott továbbá egy említésre méltó gitárszóló is a Aaron Dessner jóvoltából, melyet még egy refrén követ, ami megfelelő érzelmi magasponton zárja a számot.
A trióból a harmadik szám (mely a legrockosabb is) nem más, mint a Turtleneck egy, a Trump – vagy akár még Obama utolsó pár éve – alatti Amerikát mutat be. Zenéjében kaotikus és szokatlan, a gitár szinte sikoltozik, a dob úgy pörög, mint soha, a szöveg maga pedig több valószerű képet jelenít meg. Az első verzében egy konzervatív fiatal szól egy táncpartneréről, a másodikban egy baloldali kapitalizmus-szkeptikus metaforákban fejti ki problémáit, az elő-kórusokban egy középszegény réteg reprezentálója szidja a modern amerikaiak tehetetlenségét (egy érdekes fordulattal mind a bal, mind a jobboldali karakterhez kapcsolható, jelezve a valódi különbség hiányát), a refrénekben pedig egy, a rendszert vállvonással elfogadó középosztálybeli liberális centrista elmélkedik egy kicsit. A szám hihetetlenül jól körbejárja ezeket a témákat nagyon kevés sorban, a zavarodott zeneisége pedig tökéletesen támasztja alá az író(k) problémáit a jelenlegi világgal.

Mint azt fentebb említettem, ez a fajta pörgősség elég gyorsan elsorvad. A Turtleneck-et követő Empire Line-tól fogva minden szám lassú és szomorkás. Az Empire Line-on keresztül familiarizálhatjuk magunkat a ritmusos hangzásokkal, amelyek sok szám alapját képezik. Itt egy mély hangon megszólaló duplahang indít és megy végig az egész számon, összekötve a zongoravezette refréneket és a hangzásukban sűrű verzéket. A szöveg szabadon értelmezhető, akár egy romantikus kapcsolatról is szólhat, de számomra úgy tűnik, a „There’s a line that goes all the way from my childhood to you[1]” sor miatt, hogy az elbeszélő egy közeli rokonával (szülőjével, nagyszülőjével) utazgat és próbál kommunikálni. Folyamatosan fajul el a szituáció, verzéről verzére kényelmetlenebb gondolatokat hoz fel a szöveg, ami egy mind zenei, mind szövegi kifakadáshoz vezet a szám végén. Megjelenik egy kísérteties, sikoltó hang(szer), amelynek szólójával indul ez az egész. A dob megtelik pergőkkel, a vonósok rendesen beindulnak, a szöveg pedig feladja a titkolózást.

Ez a kifakadás kihat a következő öt számra is. Az I’ll Still Destroy You és a Guilty Party hasonlóan épülnek fel, már ami a hangulatkeltőkre vonatkozik. A Guilty Party-n meg kell említenem a második verze alatt elinduló dobot; teljesen új energiát ad a számnak, az egyik legszebb momentum az albumon. Az I’ll Still Destroy You ’’songbuilding[2]’’-jéről még érdemes mondani pár szót, ugyanis remek. Néha gyakorlatilag teljesen leáll a szám, alig marad bent egy-két hangszer, a lezárás viszont egy hatalmas kollaborációs odacseszés. Egyre erősödik és erősödik, majd utat enged a Guilty Party-nak.

Az album első felén még szerepel három szám, amely remekül köthető az Empire LineI’ll Still Destroy YouGuilty Party trióhoz, ugyanis hasonló érzésűek, hangzásra legalábbis. A Walk It Back-en az alapozó hang rendes melódiát kap, míg a Born To Beg-ből teljesen hiányzik (a Nobody Else Will Be There-en annyi a megszokottól való eltérés, hogy fade in[3]-nel kezdődik a szám). A Nobody Else Will Be There és a Born To Beg ismét kapcsolatokkal foglalkozik, amíg a Walk It Back egy magányos, látszólag depressziós ember képét festi fel, egy kis reménnyel kiegészítve a szám végén.

A Carin at the Liquor Store és a Dark Side of the Gym a legszebb számok az albumon. A Carin at the Liquor Store egy zongoraballada-szerűség, a Dark Side of the Gym-et pedig nem is tudom, hogy kategorizálnám. Lassú, amennyire kihallom szintetizátorokat használó ’’szerelmes’’ számról van szó, ami lényegében az író egy ’’crush[4]’’-járól szól, ugyanis sohasem beszélgetnek. Minden felvázolt szituációban eltávolodik a kiszemelttől az elbeszélő, a refrénekben pedig minthogyha képzelegne erről az egészről. „I’m gonna keep you in love with me[5]”, így hangzik, ámde nincs szerelem, amit életben lehetne tartani, vagy legalábbis a saját helyzetét vetíti múzsájára az író. A számot egy vonós alkotás zárja, amelynek kevés köze van a számhoz egyébként, de szép lezárás és helyesnek érződik.

Az albumot a címét is adó Sleep Well Beast zárja. A szám zenéje gonosz. Félelmetes. Az ének alatta dörmögős, a szöveg egy hosszú ideje futó kapcsolatról szól, kétségbeesésről. A két és fél perc körül helyet kapó gitárszóló borzasztó, de egy jó értelemben. Torzított és halk, diszkrét de figyelemfelkeltő. Az utána következő két verze a világról elmélkedik és az író helyéről benne, a lezárás pedig a legnyomasztóbb dolog. „I’ll still destroy you someday, sleep well, beast, you as well, beast.[6]” a nyugodt tónus, szinte mintha a gyerekeinek kívánna jó éjszakát, minden alkalommal kiráz tőle a hideg. Remek záróakkord, nagyon különleges élmény.

[1] Van egy vonal, ami a gyerekkoromtól egyenesen hozzád vezet

[2] A szám épülése zeneileg. Nem találta igazán jó magyar fordítást.

[3] Amikor csendből felhangosodik a szám

[4] Amikor valamit érzel valaki iránt, de nem mondod el neki

[5] Szerelemben tartalak majd magammal

[6] Egyszer úgyis elpusztítalak, aludj jól, szörnyeteg, te is, szörnyeteg

Az albumnak két fő témája van. Kapcsolatok és a modern élet.

Inkább csak a kapcsolatok.

Az életről való elmélkedés vissza van szorítva, a kapcsolatokhoz képest. Ezekből az album viszont sokfélét felfest. Ami érdekes, az az, hogy a nagy részük pont annyira van ködösen megfogalmazva, hogy akár egyetlen egy kapcsolatról is szólhatna – ígyhát lehet szól is – az album, csupán különböző stádiumokban. Kevés az önismétlés, a számok remek önálló történetekként funkcionálnak, de az ember megérti, miért vannak egy albumon.

Ha sorban haladsz végig a számokon, egész jól megfigyelhető egy idővonal. Fiatal szeretőkkel indul az album, tinédzseres lázadással, nagy kérdéseken agyalással folytatódik, depresszióba (és ideiglenes szakításba) fordul majd a kapcsolat változásai kerülnek fókuszba. Múltra visszaemlékezés majd pedig teljes nihilizmus következik, ezek után pedig (hogyha ignoráljuk a gyerek-szülő kapcsolat elméletemet az Empire Line-nal kapcsolatban) a teljes apátia bevallása és egy őszintébb kapcsolat. Az I’ll Still Destroy You-val mintha visszaugranánk egy kicsit az időben, ismét 20-30 éves emberek éjszakai életét látjuk, talán ez csak visszaemlékezés. Ezután visszaesés a tehetetlenségbe, megbánás és túllépés a múlt bajain a Carin at the Liquor Store-ban, végül pedig a házas valóság elfogadása és a megnyugvás.

Egy dolgot még megemlítek, mielőtt lezárom ezt a cikket. Megvan nekem ez az album bakeliten és CD-n is, és elmondani nem tudom, mennyire jó a csomagolás. A fehér bakelitlemez, a CD-hez adott füzet és az általános dizájnja a dolognak nagyon különleges és karakterisztikus. Megkockáztatom, hogy a legjobb zenei kiadványaim. Ha mást nem (mint ebből a cikkből remélem kiderült mást is), ezt el kell ismerni remeknek.

Nem mondanám a Sleep Well Beast-et konceptalbumnak[7], mégha néhány eleme emlékeztet is rá. Aminek viszont mondom, az a 2017-es év egyik legjobb zenei projektje, éspedig Kendrick Lamar Damn.-je is tavaly jelent meg. Gondolom, ha végigolvastad ezt a cikket, akkor már egyszer-kétszer meghallgattad, ha nem tetted, akkor épp itt az ideje. Majd minden zenestreamelő szolgáltatáson megtalálható, egy része még Youtube-on is fent van. Szép album, egyedi album, jó hallgatni is. Mi kellhet még?

[7] A konceptalbumok egy közös témára épülő számokból álló lemezek. Legegyszerűbben egy madzag segítségével tudom elmagyarázni. Egy szokásos albumhoz készül tegyük fel 10 szám, amelyeket utólag összeköt az előadó, hogy lemez legyen belőle. Egy konceptalbumnál először felkerül egy madzag, majd ír 10 számot az előadó ami arra a madzagra ráilleszthető. Híres konceptalbumok pl. a Pink Floyd legtöbbje (The Wall, Dark Side of the Moon, Animals) vagy David Bowie Rise and Fall of Ziggy Stardust-ja

[8] A konceptalbumok egy közös témára épülő számokból álló lemezek. Legegyszerűbben egy madzag segítségével tudom elmagyarázni. Egy szokásos albumhoz készül tegyük fel 10 szám, amelyeket utólag összeköt az előadó, hogy lemez legyen belőle. Egy konceptalbumnál először felkerül egy madzag, majd ír 10 számot az előadó ami arra a madzagra ráilleszthető. Híres konceptalbumok pl. a Pink Floyd legtöbbje (The Wall, Dark Side of the Moon, Animals) vagy David Bowie Rise and Fall of Ziggy Stardust-ja

Ha érdekesnek találtad ezt a cikket, kérjük, kedveld és oszd meg ismerőseiddel, hogy minél többen olvashassák gyermekalkotói közösségünk írásait.

2017 Kidsnews | All rights reserved