KICSI A BORS, DE ERŐS! – INTERJÚ MICHL JULIVAL


Miss Úszósapka (14éves) - 6 hónapja

Michl Juli már fiatal pályakezdőként lehetőséget kapott kivirágoztatni színészi tehetségeit két magyar sorozatban is, így legtöbben az Oltári csajok Erdész Pirosaként ismerhetitek, ám októbertől a Spirit színház színpadán is láthatjátok majd a Szerelem forgandó című darabban, amire hasonló lelkesedéssel készül, mint amilyennel kalandjairól és életéről mesélt nekünk. Nagy lelkesedése és életvidámsága mellett nagyon segítőkész és építő erejű, nagy lendületével egyre magasabban szárnyal színésznői karrierjét kitöltve.

Kidsnews.hu: Miért kezdtél el színészkedni?

Juli: A színészet egy nagyon nehéz pálya, és az idő múlásával ezt egyre jobban érzékelem – és egyre jobban szeretem! Ez a kettősség egy ördögi kör. A miértjét mindig a gyerekkoromhoz vezetem vissza, középső gyerekként egy fekete bárány voltam. Valamivel folyton ki akartam tűnni, aztán egyszer csak rájöttem, hogy nagyon hamar megtanulok verseket, meséket, szeretem magamat mutogatni, szerepelni. Volt, hogy apukám hazahozott a munkahelyéről ilyen igazi nagy, vállrafektetős kamerákat, és azzal filmezett minket, így volt rólam rengeteg felvétel. Rájöttem arra, hogy milyen jó visszanézni magamat, milyen szuper szerepelni, és elkezdtem mindenféle kis műsort gyártani a családnak. Én rendeztem őket, én szerepeltem bennük, verseket tanultam, néha énekeltem, bár annak nem volt olyan nagy sikere, de igyekeztem minden oldalamat megmutatni.

Az egyetlen hátrányom az volt – a színészi pályám legelejét illetően -, hogy Tatán nőttem fel, így be kellett érnem az iskolai színjátszóval a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozata helyett. Persze ott is rengeteg dolgot tanultam, de nem eleget ahhoz, hogy Budapestre költözve én azokat egyedül hasznosítani tudjam az egyetemi felvételimhez. A színész szakra egyébként egy felkészítő tanárral készültem (Petrozsényi Eszter), ő segített engem, végig támogatott és bíztatott, mert a családom úgy volt ezzel, hogy mindent, csak ezt ne. Mostanra már persze hozzászoktak a gondolathoz, hogy nem nagyon tudnak eltántorítani a szakmától, sőt, már büszkék rám, büszkék a munkáimra. Ez az oka, hogy színészkedni kezdtem, így röviden és tömören.

Ha már így szóba jött Tata, hogyan kerültél Budapestre végül?

Hiába Tatára születtem, Budapestinek vallom magam. Imádom Tatát, minden hétvégémet ott töltöm a családommal, veszek három nagy levegőt, megnyugszom, rendezem magamat, aztán visszajövök a fővárosi forgatagba, az én körforgásomba, a nyüzsgésbe. A gimnáziumi négy évem főleg azért volt egy kínszenvedés, mert már akkor nagyon vágytam ide, érettségi után első dolgom volt ki – vagyis inkább beköltözni Budapestre.

Az egyetemi éveimnél volt bennem némi bizonytalanság, mert beleszerettem a dokumentumfilm készítésbe, és a visszajelzések alapján jól is csináltam. Mellette az RTL-nél műsorszerkesztő voltam, így nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy nem inkább ezt kellene-e csinálnom. Aztán jött az Oltári csajok, ami visszarántott, és rávilágított arra, hogy folytassam a színészetet és itt a helyem.

Szoktál foglalkozni bármilyen formában a feminizmussal?

Az egyetemen tanultam politológiát is, ahol az egyik vizsgámra a választható témák közül a feminizmust választottam. Sokat foglalkoztam vele akkor is és most is, de nem vallom magamat feministának. A feminizmus – főleg ma – egy nagyon szélsőséges gondolkodás, és ezzel nem értek egyet, de amiből kiindult, ahonnan elkezdődött ez az eszme, azzal tudok azonosulni. A Nőnappal és a Valentin-nappal is úgy vagyok, hogy nekem ne adjanak egy napot, amikor nő vagyok, amikor vesznek nekem egy virágot, amikor elmondják, hogy milyen szép vagyok. Szerintem ez egy borzasztó dolog, főleg, hogy a Nőnap is az egyenjogúságból indult ki, onnan, hogy a nők legyenek egyenlők a férfiakkal. Amiben ez a legjobban kiütközik, az a szülés.

Egy nőnek is lehet ugyanannyira fontos a munkája, a hivatása, mint a gyereke, és az egy hatalmas tévhit, hogy a nőnek az egyetlen sikerélménye csak az lehet, hogy gyermekeket szül, és felneveli őket. Mielőtt félreértés történne, fontos a gyermekvállalás, én is nagyon szeretnék egyszer anya lenni, de én például tudom, hogy addig nem tudnék ebben jó lenni, amíg a szakmámban ki nem teljesedek. Szóval maximálisan egyetértek a feminizmusnak ezzel az oldalával, viszont azzal nem értek egyet, hogy mi verjük a mellünket, hogy „mi nők vagyunk!” „mi mindent meg tudunk önállóan csinálni!”, de amint valaki nem enged minket előre, vagy nem kérdezi meg, hogy cipelheti-e a táskánkat, máris húzzuk a szánkat. Ezért gondolom azt, hogy ez nem egy fekete-fehér dolog, hanem annál egy sokkal összetettebb, árnyaltabb eszme, hogy az egyenjogúság miről szól, miért kell harcolni, és mi az, ami maradhat.

Mi az a szakmabéli dolog, amit még nem értél el, de el akarsz?

Nincsen semmilyen konkrétumom. Nem él bennem egy kép, hogy „na, én addig nem szülök gyereket, amíg nem szerepeltem tíz nagy játékfilmben”, hanem még azt érzem, hogy sok mindent kell kihoznom magamból. Nincs felírva sehová, hogy mi az a pontos cél, amit el akarok érni – persze nyilván vannak kisebb-nagyobb céljaim, amikért minden nap dolgozok -, de inkább egy érzés-felhő, ami felé közeledek.

Mit jelent neked a barátság? Mennyire tartod fent a baráti kapcsolataidat a szakmád mellett?

Baromi nehéz összeegyeztetni ezt a szakmát bármivel – már magával az élettel is nagy kihívásnak számít, így ugyanez vonatkozik a barátságokra is. Ennek ellenére nekem nagyon fontosak a barátaim. A barátság fogalom is egy nagyon fontos szerepet tölt be az életemben, mert én szerelmes is úgy szeretek lenni, hogy a társam nem csak a szerelmem, hanem a barátom is. Ennek leginkább az az oka, hogy kellenek a visszajelzések. Kellenek a barátok, akik nagyon jól ismernek téged, akik figyelmeztetnek téged, ha rossz irányba készülsz, akik néha szólnak, hogy nagyon hülye vagy, de persze ennek ellenére is ott vannak melletted. Kellenek a barátságok, különben letérsz az útról. Egyedül nem tudsz haladni, egyedül csak egy helyben állni tudsz.

Tudsz egyetlen olyat mondani, ami a legfontosabb szerepet tölti ki egy barátságodban, vagy ezt te összetettebbnek látod?

Tudok: az őszinteség. Nekem ez a legelső, és nem csak a barátságokban, hanem a párkapcsolatokban is. A fiú-lány barátságoknak is itt látom a határát; amint az egyik fél többet érez, vagy többet akar, az lerombolja az őszinteséget, és az egész széthullik.

Mi motivál?

Motiválnak a céljaim, a kiteljesedés felé húzó vágyaim, azok az emberek, akik számítanak rám, akiktől visszajelzéseket kapok. Ez a fajta ismertség, amit az Oltári csajoktól kaptam, nagyon hirtelen érintett, először nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. A stábbal együtt néztük a pilot-ot, amint adásba kerültünk, és meglepetten kiabáltuk egymásnak, hogy hány új követőnk lett a közösségiken. Én meg elgondolkodtam azon, hogy rám tényleg ennyi ember kíváncsi? Ennyi ember akarja látni a képeimet? Ennyi ember akar követni? Ez volt talán a legmeghökkentőbb része, meg persze az a hatalmas tömeg a közönségtalálkozón. Nagyon jól esett mindannyiunknak az a rengeteg szeretet, amit ott kaptunk.

Mit gondolsz arról az elismerésről, amit egy színész kap, ha jól végzi a munkáját, és amennyiben ezzel ellentétben egy kukásember vagy egy vécés néni részesül, aki ugyanannyira jól végzi azt, amit ő tud?

Erről azt gondolom, hogy mi pontosan ugyanolyan emberek vagyunk, mint mindenki más. Ugyanúgy fizetjük a számláinkat, ugyanúgy nehezen kelünk fel reggel, csak éppen a mi szakmánknak az egyik velejárója, hogy felismernek minket a metrón, a villamoson, az utcán, ismerik a nevünket, és néznek minket a színházban, vagy a tévében. Tény, hogy jobban előtérben vagyunk egy kukásnál, de egyáltalán nem gondolom, hogy a mi hivatásunk előrébbvaló lenne az övénél. Én ugyanúgy tisztelem azt az embert, aki elviszi a kukásautóval a szemetemet minden héten, mint ahogyan a buszvezetőt, aki elvisz engem ából bébe, vagy az orvost, aki ellát, a tanárt, aki tanít… szerintem itt nem az a lényeg, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy képességeidhez képest kihozd magadból a maximumot. Ha egy ember elégedett azzal, amit végez, azzal, amivel nap mint nap foglalkozik, akkor nem merülnek fel benne semmilyen hierarchikus kérdések. Egyébként pedig mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy keresgéljen magában, hogy rájöjjön arra, hogy mi az, amit ő úgy tud végezni, hogy közben boldog és kiegyensúlyozott.

Van olyan, amiért elképesztően sokat kell küzdeni, ami szinte elérhetetlennek tűnik, de ha egyszer ott vagy, és tudsz abban élni, amiben boldog vagy, akkor a leküzdendő akadályokkal is sokkal könnyebb megbirkózni. Persze vannak olyan élethelyzetek, amikor nem döntés kérdése, hanem kötelesség az ok, amiért elvállalsz valamit, de itt nem is az a baj, hogy döntés vagy nem döntés, hanem hogy rengetegszer van az, hogy nem is tudják a fiatalok, hogy mit szeretnének csinálni. Így ha döntésre kényszerülnek sem tudnak úgy dönteni, hogy aztán élvezzék az eredményét. Ez pedig visszavezethető az oktatásra, ami ugyan egy nagyon hosszadalmas és szélsőséges dolog, de a gimnáziumban a gyerekek millió felesleges dolgot megtanulnak, közben meg fogalmuk sincs, hogy mik szeretnének lenni, mivel szeretnének foglalkozni később. Ezután pedig beadják a jelentkezésüket nyolc különböző egyetemre, az egyikbe felveszik őket, utálják az egészet, ennek ellenére elvégzik, majd elhelyezkednek egy olyan helyen, ahol soha nem lesznek boldogok.

Ez sajnos nem mindenkinek egyértelmű, mert mindig könnyebb biztosra menni, mindig könnyebb egy olyan úton elindulni, ami jól fizet, ami biztos megélhetést kínál. Ahhoz a kockázatos életmódhoz, amit én választottam, kell egy nagy adag lazaság – amit viszont a környezetem néha nehezen fogad el, enged meg magának, vagy éppen nekem. Félelem van a diákokban, ami miatt biztosra akarnak menni, ami azt diktálja, hogy nehéz elkezdeni egy önálló életet. És igazuk is van, mert nagyon nehéz, de bele kell vágni – lehetőleg valami olyannal, amit szeretsz, és tudsz is. Az a lényege a pályaválasztásnak, hogy az a szakma, ami mellett dönt az ember, az nem kizsigereli, hanem pont visszaadja neki azt, amit ő beleadott. Én ezt minden nap tapasztalom.

Julit faggattuk az Oltári csajokról is ám, elárult rengeteg kulisszatitkot és mókás történetet a forgatással – és természetesen Ember Márkkal kapcsolatban is 🙂  Ember Márk interjút ezen a linken érheted el! Ha érdekel az Oltári Csajokban való szerepléséről szóló beszámoló, olvasd el az interjú folytatását a jövő héten!

Az interjú elkészítésében Auróra volt a segítségemre.

Michl Juli és Ember Márk hamarosan őszintén mesélnek nekünk mit gondolnak az intimitásról, a szerelemről, a baráti és családi kapcsolatokról, Ne maradj le! Kövess minket youtube csatornánkon is! 

 

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is.

 

Forrás:

Fotó: Kurlik Marcell és Csányi István, Grépály

2017 Kidsnews | All rights reserved