Interjú Tompos Kátyával Magyarország egyik leghíresebb színésznőjével.


BO TI (18éves) - 2 hónapja

Nemrégiben a Nemzeti Színházban jártunk és Magyarország egyik leghíresebb színésznőjével, Tompos Kátyával sikerült egy érdekes interjút készítenünk. A beszélgetésből sok-sok érdekes dolgot megtudhattunk a színésznő gondolatairól, karrieréről és nem utolsó sorban a színészi pályáról is.

Az első kérdés a gyerekkorra irányul, valamilyen emlékezetes pillanatra, jó kis történetre, egyebekre.

Kátya: Máig szokták kérdezgetni tőlem, hogy hogyan tudtam gyerekként szétválasztani az orosz és a magyar nyelvet. Ugye édesapám mindig magyarul beszélt hozzám, édesanyám pedig oroszul. Visszatérve a kérdéshez, igazából fogalmam sincs, gyerekként mindig kevertem a két nyelvet, mert a gyerek számára természetes és még nehezen választja szét a kettőt egymástól. Ahogyan cseperedtem egyre kevésbé vegyítettem a két nyelvet, óvodában már pl. sokkal ritkábban fordult elő és akkor döbbentem rá arra, hogy ez, abban a régebbi világban egy kuriózumnak számított.

Az, hogy én két kultúrát hozok magammal a későbbiekben is meghatározta az identitásomat, hogy ki is vagyok én valójában. Az ember, amikor fiatalkorában elgondolkodik arról, hogy milyen szakmát szeretne majd választani, akkor az identitás az nagy szerepet játszik a jövőkép megformálásában. Számomra ezek a dolgok mind nagyon kuszák voltak és ez sajnos sok mindenben akadályozott, afféle gátlások voltak bennem, amiatt, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Mára azt mondom, hogy sikerült elfogadnom ezt a kuszaságot.

Fiatalkoromban is mindig csapódtam egy társasághoz, mindig hasonlítani akartam valakire, egyszer erre mentem, egyszer arra. Sokat figyeltem a körülöttem lévő embereket, a barátaimat, nagyon érdekeltek és nagyon fontosak voltak számomra. Időszakokra magamra szedtem bizonyos dolgokat, de azok rövidesen lekoptak. Mindig is érdekelt az, hogy hogyan tudok kutakodni az emberi tulajdonságokban, hogy mi az, ami engem meghatároz és mik azok, amiket ebből be tudok építeni a saját személyiségembe, illetve az mennyire passzol az én személyiségemhez. Ami kevésbé passzolt az nyilván rövid idő alatt lekopott, de gyakorlatilag ez egy út, amit az ember az élete végéig járhat.

Szerintem számomra a kétféle identitás határozta meg azt, hogy én a művészi pályát választottam, mert itt tudtam magamat kifejezni. Nem tudtam annyira megfogalmazni az érzéseimet, sokkal inkább egy rajzban, dalban, vagy egy színdarabban tudtam megformálni őket.

 

Ebben a szakmában már úgy érezted, hogy ki tudsz teljesedni és önmagad lehetsz?

Hát szerintem ez a szakma egy afféle út a kiteljesedés felé, de azt hogy mikor érem el a kiteljesedést, hát azt nem tudom… És mi van a kiteljesedés után? – akkor hogyan tovább? Ebben a szakmában azt érzem, hogy folyamatosan megtanulom elfogadni a kuszaságot és nem érzem magamat frusztráltan miatta, de egyébként meg sehogy máshogy nem tudnám elképzelni az életemet. Most így ahogy vagyok, nagyon jól érzem magam a bőrömben.

Aki alapvetően művészlélek beállítottságú, az szerinted minden művészettel kapcsolatos dologban jó, vagy csak egy adott téren?

Ez egy érdekes kérdés, mert nekem először a rajz volt az, amit nagyon szerettem, de közben nagyon sokat énekeltem, már egészen óvodás korom óta, a színészkedés az kicsit később csúszott be. A tánc és a mozgás is fontos volt számomra, jártam művészi tornára, bár valahogy a mozgás fontossága sokkal később tudatosult bennem, ez már inkább a Színművészeti Egyetem táncóráin belül kezdett el kialakulni.

Amikor a Színműre jelentkeztem, igazából fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom, jártam színházba, de nem tudtam róluk olyan sok dolgot, mint mondjuk azok a diákok, akik másodjára, vagy harmadjára jelentkeznek az egyetemre. Ekkor gondoltam azt, hogy akkor megyek zenés osztályba, hiszen nagyon szeretek táncolni, énekelni, játszani és ezeket mind nagyon komolyan is veszem, de nem igazán volt ötletem, hogy ide mi kell. Szerintem az emberek számára azért tűnhet misztikusnak a Színművészetire a felvételi, mert a művészetnek a színművészet egy teljesen szubjektív, kézzel megfoghatatlan ágazata.

Például egy pedagógus szerint az egyik tanuló lehet abszolút tehetségtelen és nem szakmába illő, de másnap a kollégája meg egy rendkívül tehetséges színművésztanoncot lát a diákban és ettől az a diák szárnyakat kap. Ez az egész szakma az egymás iránti figyelemről szól és arról, hogy megtalálod-e a mesteredet? – ha nem találod meg, akkor kénytelen vagy magadat képezni és különböző rendezők, színészek tulajdonságaiból kell összeválogatnod magadnak a „mesteredet”.

Ki volt számodra a mester?

Általában az én mestereim zenéhez kapcsolódnak, mint pl. Bagó Gizella a hangképző mesterem vagy Bagó Zoltán harmonikaművész, akivel elkezdtem zenélni és igazából a zene világa akkor tárult ki elém, ő nyitotta meg előttem ezeket a kapukat. Később a színművészeti elvégzése után ismertem meg Méhes Lászlót, aki szintén a zenéhez kapcsolódott, és én azt éreztem, hogy vele nagyon jól tudok együtt dolgozni.

Mikor döntöttél úgy, hogy a színészi pályát választod?

Igazából nem tudom, egyszerűen csak mentem az érzéseim után. Én pl. egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha felvesznek, eleinte csak annyit akartam, hogy jussak be a második rostáig. Tizennyolcévesen egy sokkal kevesebbet élt embernek tartottam magam a társaimnál, nem nagyon dolgoztam nyaranta, évközben tanultam, nekem az volt a munka, meg a második gimnazista évtől a Földesi Margit Színitanoda. Innentől kezdte átvette a prioritást az életemben a színművészet. Az viszont, hogy mi lesz majd gimi után, az egy nagy homály volt, tényleg álmomban sem gondoltam volna, hogy felvesznek a Színműre tizennyolc évesen.

Aztán felvettek az egyetemre és igazából ez nem volt benne a tervben, hogy, akkor most hogyan tovább, hogy éljek innentől. Ott már egy sokkal komolyabb iskolai környezetbe kerültem, ahol még többet kellett tanulni és innentől ez már a munkám – mintsem a hobbim – és ezzel fogom keresni a kenyeremet.

Ekkor úgy voltam vele, mint a szülők nagy része, hogy: „ez nem rendes munka”. Ez egy hobbi, amit én szeretek, a normális emberek mérnökök, villamosvezetők, ügyvédek, akik olyan szakmát űznek, amit szabad szemmel látsz és van végeredménye. A színház meg olyan, hogy ha nem örökíti meg senki, akkor elillan, valaki csak megnézte és akkor kész, vége. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy akkor mi az én produktumom? – olyan furcsa, hogy egy benyomást/érzést kell kelteni az emberekben, de az utána szertefoszlik.

 

Hallhatunk téged énekelni, hallhattunk szinkronhangként, láthatunk a filmekben játszani és színpadon is. Melyiket szereted ezek közül a legjobban csinálni?

Az biztos, hogy mindegyik nagyon más és mást dolgoztat meg benned. Mondok egy példát: ha énekelek, akkor sokkal kevésbé kell foglalkoznom azzal, hogy mi maga a szándék, mert akkor tudom, hogy csak el kell énekelnem egy dalt. Amikor színpadon, színészként vagyok jelen, akkor van egy szándéka a szereplőnek, van célja, akarata és nekem, annak meg kell felelnem.

Ami nagyon komplex pl., az a My Fair Lady, mert abban igazából minden megvan, és nagyon a színészekre van kiélezve. Amikor próbálunk, akkor általában jön egy rendezői instrukció és ilyenkor a színész egy szándékot fogalmaz meg magában és az a fontos, a szereplőnek a célja. A mimika, a tájszólás az már csak egy olyanféle „szereplői bónusz”, amit hozzá kell rakni. Ott egy utat jár be a szereplő (Eliza Doolittle. A nagyon tré, műveletlen embertől a kifinomult hölgyig és ez még összetettebbé varázsolja az egész darabot.

Mennyire nehéz szétválasztani a darabon belül a „tré”, műveletlen nőt a végén lévő művelt hölgytől?

Számomra ez azért nem volt nehéz, mert nagyon-nagyon odafigyeltem végig, és ha jól rögzülnek a dolgok, hogy mikor, mit kell csinálni és hogyan, akkor nem adódnak ilyesfajta problémák. Meg a csapattal is nagyon figyelünk egymásra és sokat segítjük egymást, és ha van egy ilyen jól működő gárda, akkor ott a végeredmény is nagyon jó lesz.

Melyik a kedvenc szereped és miért az?

Hát jelenleg a My Fair Lady a fent elmondottak miatt, de nagyon szeretem még a Házasság Palermoban-t is, meg a Katona színházban a Prostitúció című darabot is.

Mennyire számít hullámvölgyes szakmának a színészet? Neked vannak/voltak ilyen időszakok?

Főleg az elején, amikor szerződtem a Katona Színházzal és még mellette – ha éppen nem ott játszottam – más színházakban is játszottam sokat, koncerteken énekeltem, vagy esetleg forgattam, akkor évek mentek el úgy, hogy én rengeteget dolgoztam. Ezt követően nem sokkal jött egy évem, itt a Nemzeti Színházban, amikor kicsit „kényszerpályára fordult a színészet”, bár igazából én nagyon hálás voltam azért, mert játszottam az előadásaimban, de emellett nem estem egyik próbafolyamatból a másikba, elég sok szabadidőm volt, sokat utazgattam magamban, meg barátokkal egyaránt, énekeltem egy délszláv együttesben, akik rengeteget utaztak és így velük számtalan helyre eljutottam Európában. Ebben az éveben tudtam megcsinálni a lemezemet is. Most jelenleg azt érzem, hogy ennek a nagyon jó időszaknak a gyümölcseit élvezem.

Utolsó kérdés a jövőddel kapcsolatos, hol szeretnél lenni, mit akarsz csinálni, fogsz-e rendezni?

Most csinálunk éppen egy két fős darabot, ami szerintem nekem egy olyan szerep, amit szeretnék csinálni, talán kicsikét olyan, mint a My Fair Lady és, ahogy olvasgattam a szerepkönyvet úgy éreztem, hogy ezzel nagyon jól fogok tudni azonosulni.

Valószínűleg egy film is fog készülni majd a közeljövőben, ha összeszerveződik a teljes csapat és összejön rá a keret.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is

 

Forrás:

Fotó: Kleb Attila, ördogkatlan

2017 Kidsnews | All rights reserved