Egy felvételiző tapasztalatai


Matuz Ágnes (15éves) - 4 hónapja

Az eddigi évektől eltérően jövőre nem fogok visszatérni a jelenlegi iskolámba. Az évzárón most én ültem csokrokkal és lufikkal, én búcsúztam az iskolától. Megvolt a nagy népünnepély, de az érzés elmaradt, valahogy még mindig nem fogtam fel igazán, mit is jelent ez az egész, sőt igazából olyan érzésem van, hogy nemsokára vissza kell ülnöm ugyanabba az iskolapadba, hogy a többiek marhaságait hallgassam. De nem így lesz.

Kezdetét vette a nyári szünet, aminek végén egy új épületben, egy új környéken, új emberekkel körülvéve kezdem majd meg tanulmányaimat, amelyek sokkal nehezebbek lesznek, mint a mostaniak voltak. Kevesebb szabad időm lesz, így igyekszem kihasználni az idei nyarat. Félek attól ami lesz, de várom is. Néha olyan érzésem van, hogy a megfelelő iskolát választottam, néha pedig úgy gondolom, hogy a saját halálos ítéletemet írtam alá. Mert ugye idén volt a nagy megmérettetés, aminek keretében több ezer gyerekkel egyetemben megírtam az oktatásügyi minisztérium által összeállított fantasztikus feladatsort, ami miatt annyit stresszeltem, amennyit talán egy felnőttnek sem szabadna. Nem arról van szó, hogy ne lenne ennél nagyobb, vagy nehezebb megpróbáltatás az életben. Tudom, hogy ez még csak a kezdet, de ez nem nyugtatott meg. A felvételit sajnos nem nagyon lehet megkerülni kivéve, ha még nyolcadik előtt iskolát váltasz. Félreértés ne essék, nem panaszkodni akarok, csak leírni, hogy nehézségekkel kellett szembenéznie minden nyolcadikosnak. Volt akinek több, volt akinek kevesebb problémája akadt, ez most az én történetem.

Aggódtam magáért az írásbeliért, közben igyekeztem a jegyeimet felfelé tornázni és ott is tartani őket, közben jól viselkedni, hogy ne kaphassak beírást, ami az elbeszélgetésen rossz fényt vetne rám, és tanulni a szóbelire, amin nem csak rólam kérdeztek, hanem bizony tárgyi tudást is. És ott volt még a döntés felelőssége is. Nem akartam, hogy más döntse el helyettem hova menjek, hiszen az én életem az én döntésem. Ezt a szüleim el is fogadták, sőt támogattak is benne, ahogy tudtak, de a felelősséggel járó nyomással ők sem tudtak mit kezdeni. Már múlt nyáron elkezdtem gondolkodni rajta, hogy hova menjek gimnáziumba. Utánanéztem a rangsoroknak, megnéztem az iskolák oldalait, és megkérdeztem az ismerőseimet, hogy mit tudnak az adott iskoláról, mit hallottak róla, vagy éppen mennyire szeretik, azt az iskolát ahová éppen járnak. Kitűztem a célt, habár végül távolról sem oda mentem. Az előkészítőn egy percig sem kellett gondolkodnom, oda mentem ahova hatodikban is, valamint az iskolámban indított órán is részt vettem. A tanulást még komolyabban vettem, mint az előző években, így biztosítva a hozott pontjaimat.

Végül jól sikerült a felvételim, és felvettek az általam elsőnek megjelölt helyre. Már nem volt más dolgom, mint bejárni iskolába és lehetőleg nem megbukni semmiből. Ez eleinte tök buli volt, de a vége felé kezdtem unni, és nem csak én. Ez a viselkedésünkön is látszódott, több butaságot csináltunk, nagyobb volt a fegyelmezetlenség, és valójában már senki nem figyelt órán, de olyannyira hogy a tanárok végül feladták a tanítást. De ennek is vége lett, közeledett a tanárbúcsúztató, megszerveztük. Minden tanárról írtunk valami kis szép emléket, még arról is, akit kevésbé kedveltünk. Szerintem végül minden tanár egészen jó emlékkel távozott. És akkor jött a várva-várt ballagás. Mindenki igyekezett a legszebb formáját mutatni, néhányan kissé túlzásba is vitték a vakolattal, amit a fejükre kentek, de sebaj, túlmázolt tinilány nélkül nem ballagás a ballagás. De a nagy feeling elmaradt, még azok sem sírtak, akikről biztosra vettük, hogy fognak. Hogy miért? Talán azért mert el volt sietve az egész, olyan volt mintha csak mihamarabb le akarnák tudni az egészet, hogy kitessékelhessenek az iskolából. Hogy tényleg így volt-e, nem tudom. Lehet, hogy csak így nyolcadikosan tűnt így, és egyébként ez a ballagás is pont olyan volt, mint a többi.

Közöttünk volt, aki azt akarta, hogy legyen már vége az egésznek, hogy lezárhassák ezt a fejezetet az életükben, de olyan is akadt, aki legszívesebben megállította volna az időt csak, hogy tovább tartson általános iskolai léte. Így, vagy úgy, de vége kellett, hogy legyen, hiszen semmi sem tart örökké. Vannak pillanatok, amikre örömmel fogok vissza tekinteni, de én személy szerint örülök, hogy elballagtam. Szerettem ezt az osztályt, de épp itt az ideje egy kis vérfrissítésnek.

Nem bánok hát semmit, ami történt. Nem éppen olyan volt ez az egész, mint vártam, de örülök, hogy úgy lett, ahogy…

Jövendő nyolcadikosok, ne féljetek attól, ami rátok vár. Nem lesz egyszerű, de hiszem, hogy mindenkinek – aki elég elszánt – sikerülni fog.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is.

 

2017 Kidsnews | All rights reserved