U15 KORFBALL EURÓPA BAJNOKSÁG BELSŐ SZEMMEL.


Miss Úszósapka (14éves) - 1 hete

A sport amiben élsz, kortársaid különböző országokból, külföldi levegő, a kitartás ritka, édes illata… tökéletes!

Kezdjük az elején. Mi is az a korfball? Nem tudod? Ne csüggedj, anélkül nem kezdek bele, hogy ne ismertetném néhány szóban: a korfball egy minden korosztályra és mindkét nemre tervezett csapatjáték, ami technikailag leginkább a kosárlabdára hasonlít, mert a célja nem más, mint bejuttatni a labdát a 3,5 méter magasan csücsülő gyűrűbe. Ami miatt különbözik az összes többi játéktól, az elsőként kérdéseket tehet fel az emberben: mégis hogy van az, hogy egyszerre vannak lányok és fiúk is egy csapatban? Hát, bizony erre egészen egyszerű a válasz: simán. Még lányként is buli fiúkkal játszani, akik fizikailag nagyobbak és erősebbek nálad. A koedukáltság igazi célja nyilván ennél összetettebb, gyanítom, hogy azt az egészségtelen megkülönböztetést akarja kivenni a történetből, ami a két nemet választja szét egy európai sportpályán – például.

Idén másodjára rendezték meg a 15 év alatti korcsoport Korfball Európa Bajnokságát Drachtenben, a sport szülőhazájában, Hollandiában. (Az első EB-t két éve Dunakeszin látta vendégül Magyarország.) A magyar utazókeretről pontos információkat csak az indulás előtt két hónappal kaptunk, így a felkészülések meglehetősen viharosak voltak a szoros időkorlát miatt, én személy szerint alig ismertem három-négy csapattársamat az első közös – még magyarországi – edzéseinkig. Eleve volt bennem egy egészségesnek mondható izgulás (csak az udvarias fajta) – ami a társaságot illeti –, hiszen míg a többiek nem egyedül lettek beválogatva a klubjukból az utazó keretbe, én a közös edzéseken gyakran el voltam tévedve egy biztos pont hiányában.

Aztán persze (szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségünkre) volt alkalmunk megismerni egymást a 17 órás buszúton – ami csak elméletben volt 17 óra hosszú, gyakorlatban közelebb volt a 19-hez –, amíg hat különböző országot érintve Magyarországról Hollandiába utaztunk a többi nemzet előtt három nappal. Ezt a korai érkezést a külön szervezett edzőtáborunk indokolta, ahol csapatépítéssel összevont/megtoldott edzéseken szokhattuk, tanulhattuk egymást – mint játékosok a pályán, mint hétköznapi emberek a mindennapokban, egy reggelinél, egy városnézés alatt vagy teremtakarítás közben. Ez a három nap úgy telt el, hogy szinte észre sem vettük. Edzések, csapatépítő játékok, feladatok, városnézés és sok más közös program… Mindegyikben egyformán meg kellett találnunk magunkat, mindegyikben el kellett helyezkednünk azon a poszton, ahol a legjobban éreztük magunkat.

Közben – a második nap estéjén – megtörtént a hivatalos kerethirdetés, amiben bennefoglaltattak azon nevek, akik majd az A csoportban fognak versenyezni, és akik majd a B csapatok ellen lépnek pályára. Már a betűkből nyilvánvaló, hogy itt az A csapat, az 1-es csapat volt az ügyesebb/jobb/tapasztaltabb/aktívabb (ennek a megfogalmazásával még maguk az edzők is küzdöttek) játékosokból álló team, így aznap egy láthatatlan vonalat húzott közénk valami megfejthetetlen emberi tulajdonsághalmaz, amit mindenki nagyon igyekezett eltörölni a hét végéig, de nem mindenkinek sikerült – teljesen érthető okból. Mindenki kapott egy igen intenzív visszajelzést azzal, hogy melyik csapatba került a neve.

Amikor ezt először észrevették ez edzők, leültettek minket – az egész magyar válogatottat –, és rajzoltak nekünk két hegyet egymás mellé. A szó legszorosabb értelmében, egy tábla előtt ültünk huszonnégyen, amire a holland származású edzőnk mosolyogva hegyeket rajzolt nekünk egy kék filccel. Először értetlenkedve hallgattuk, ahogy a sajátos angoljával magyarázza a vonalai jelentőségét, aztán amikor elengedtek minket onnan, jöttünk rá, hogy mit is rajzolt oda elénk valójában. Egy kitartás-diagramma volt az a két hegy. Kitartás. Módfelett izgalmas szó, nemde? Magadat meghaladva tarts ki valami olyan mellett, amihez lehet, hogy pillanatnyilag nincs kedved, amiben pillanatnyilag legbelül kudarcot vallottál.

Ezt a fajta kitartást olyan ritkán tapasztalni, hogy engem nagyon intenzíven ért. Elindulsz a hegyen felfelé, szépen lassan, mindig megnézed, hogy hová lépsz, kiszámolod, hogy még mennyi van hátra, és lehet, hogy útközben elveszted valamelyik motyódat, vagy rosszul lépsz és kimegy a bokád, esetleg lemaradsz a többiektől – nem probléma. Egy célod van: megmászni azt a hegyet! Lehet, hogy útközben megállsz, vissza-visszacsúszkálsz a sáros talajon, de ott tornyosul feletted a csúcs, amit akkor sem tudsz szem elől téveszteni, ha nagyon igyekszel. Aztán egyszer felérsz. Megállsz egy pillanatra, körbenézel, és megpillantod a következő, még magasabb hegycsúcsot, összeszeded a holmijaidat, és elindulsz lefelé, hogy aztán megmászhasd a következőt. Lent, a két hegy alatt van az a pont, ahol az számít, mennyire vagy kitartó.

Jobbkéz felé egy ösvényt látsz egy táblával, amin a “FOCI” felirat csalogat téged, azt üzenve neked “Gyere erre inkább, ezek a hegyek kegyetlen magasak, válaszd a korfball helyett a focit, ehhez nem kell a kezed!”

Kifejezetten érdekes volt nézni azt, ahogyan egyre többen intünk nemet sorban a foci felé vezető útnak (itt a foci nyilván egy átvitt értelmű “ezt én most abbahagyom”), és nagy levegőt véve nekivágunk a következő hegynek. Mily csodálatos is az emberi lény, hogy egy ilyen folyamatot el tud indítani egy kék filccel rajzolt hegylánccal kétségbeesett, elkeseredett gyerekekben.

Na, de kanyarodjunk kicsit vissza az EB-hez. Negyedik nap befutottak a többiek is (Anglia, Németország, Katalónia, Hollandia és Portugália), velük voltak onnantól kezdve közös edzéseink, dobóversenyeztünk és szerveztek egy mix tortát is, ahol egy csapatban játszhattunk a különböző nációk játékosaival. Ez egyrészt egy izgalmas nyelvgyakorlás volt, meg persze megalapoztuk a másnapi meccsek hangulatát is.

Az EB reggelén az edzőink leültettek minket két padra a sportcsarnok mellett, és kiosztottak mindenkinek egy összehajtott papírt. Elmondták a technikai részeket – a meccsek sorrendjeit, menetét satöbbi – aztán arra utasítottak, hogy nyissuk ki az üzenetet. Mindenki egyszerre nevetett fel, amikor széthajtogattuk a kis lapokat, amiken a legnagyobb meglepetésünkre egy rajz volt.

 

Ezzel a ki üzenettel a zsebünkben játszottuk az EB-meccseinket. Végül már az sem nagyon érdekelt mindenkit, hogy mi lesz a végeredmény, mert baromira élveztük a mérkőzéseket. A végén mondjuk meglepetten konstatáltuk, hogy mindkét csapatunk 6. helyezést ért el (ha nem hangoztatjuk, hogy hány csapat vett részt a tornán, akkor egy Európa Bajnok 6. hely nem is hangzik olyan rosszul), de nem rázott meg annyira senkit, hogy elinduljon a “FOCI” felé gyalogtempóban.

Örökre hálás leszek ezeknek a felnőtteknek, akik megtanították nekünk, hogy hibázni lehet, mert senki nem szid meg érte. Az egyetlen szabálya a hibázásnak, hogy utána tanulj belőle, és ne kövesd el újra! Egy élmény volt:)

 

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is.

2017 Kidsnews | All rights reserved