Jó estét, Gönczi Gábor vagyok.


Poscher Dominik (18éves) - 1 hónapja

A két magyar kereskedelmi csatornát egyaránt megjáró Gönczi Gábor már 10 évesen híradóst játszott, ennek ellenére pályáját bankárként kezdte. Nem sokat kellett várni azonban, hogy az énekes karrierje mellett a műsorvezetés töltse be mindennapjait. Arra, hogy a Smile Rock Circus együttes tagja miben látja a televíziózás megváltozását, valamint a koncertek során megmutatkozó valódi énje pontosan mit is takar, illetve mely esetben vallaná magát sikeresnek 10 év múlva, az alábbiakban egyaránt fény derül.

Melyek voltak azok a hátasok, amelyek erre a pályára tereltek?

Amikor gyerek voltam, csak egyetlen televízió volt, a Magyar Televízió. Visszatérő arcok szerepeltek benne, akik legendának számítottak a maguk idejében. Vitray Tamás, Knézy Jenő, Antal Imre, Rózsa György, hogy csak néhány nevet említsek. Nekem mindig nagyon tetszett az ő szereplésük. Már gyerekként is kacérkodtam a gondolattal, hogy én is ezt csináljam egyszer. Izgalmasnak tartottam, hogy ott ülnek egy szobában a kamera előtt és az egész ország látja őket. Éreztem egyfajta bizsergést. 10 éves voltam, amikor apukám egyszer 85-86 környékén kölcsönkért egy kamerát a szomszédtól, ugyanis akkortájt utcánként jó, ha egy darab volt belőle. Mondta „na most bohóckodjál valamit fiam, én meg felveszem”. Leültem egy asztalhoz, és azt mondtam: „Jó estét, ez itt a híradóm, Gönczi Gábor vagyok”.  Ezután messze elsodort az élet mindenfelé, egyáltalán nem ezt a pályát találtam ki magamnak. Később külkereskedelmi főiskolára mentem, szerettem volna bankár lenni és tőzsdézni.

Miután lediplomáztam, elmentem egy szakmai gyakorlatra egy bankba, mondván kezdjük el ezt a pályafutást. Egy hónap után jöttem rá, hogy ez egy tévút, nem nekem való. Ekkor jutott eszembe a gyerekkori ötletem. Láttam egy hirdetést az újságban egy iskoláról (Komlósi Oktatási Stúdió), ahol riporterek és műsorvezetőket képeznek. 19 évesen jelentkeztem rá, elvégeztem, majd megkaptam első munkahelyem a Napkelténél. Ott már éreztem azt a bizsergést, ami ahhoz kell, hogy valamit szenvedéllyel csináljál. Kiküldtek az első riportomra, ami bebiztosította, hogy én ezt akarom csinálni.

Hogyan emlékszik vissza az első szereplésére kamerák előtt?

A Komlósiban lévő gyakorlatok voltak az első kamera előtti szerepléseim. Jól éreztem magam, de amit csináltam, az már nem igazán volt fényes. Nem hagytam mély nyomot a tanáraimban. Olyannyira nem, hogy amikor a Kos elvégzése után 1 évvel – az addigi riportkészítések után – műsorvezető lettem, Komlósi nem is akarta elhinni, hiszen még csak nem is emlékezett rám. Akkoriban inkább még csak a lelkesedés volt bennem nagy, és emiatt nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Akkor már megvolt a zenekarom, szerettem emberek előtt fellépni, énekelni. 16 évesen kezdtem el zenélni, teltházasak voltak a klubjaink, jártuk az országot. Menő voltam a csajoknál, hiszen a szereplés eléggé vonzó tud lenni. Akkor szerintem több volt bennem az akarat, mint a produkció minősége, aztán szépen lassan ez kiforrott. Ahogyan egyre több szöveget írtam, riportot készítettem, úgy lett magabiztosabb a hangom, az olvasásom. Négy évvel később jött a nagy lehetőség, hogy műsorvezető lehetek a Fókuszban, de visszagondolva, az első egy-két év során a munkáltatóim jóindulata kellett ahhoz, hogy engem ott tartsanak. Úgy gondolom, hogy ma már egy, a közepesnél picit jobb tehetség nem kerülhet képernyőre.

Ahhoz, hogy valaki a kamera előtt megállja a helyét, milyen képességekkel kell rendelkeznie? Illetve ezek mennyiben fejleszthetőek?

Régen voltak alapelvek, amelyek nagyjából annyit jelentettek, hogy nézzél ki jól, beszélj szépen és érthetően, az egész legyen komplett, kiegyensúlyozott és szerethető. Eltelt azóta húsz év és a televíziózás már nem itt tart. Azt látom és gondolom, hogy ma már ezek nem számítanak, viszont ha az egészre ránézel és izgalmas, akkor az már jó tud lenni. Régen a tévézés arról szólt, hogy szép emberek csinálnak szép dolgokat, ma meg izgalmas emberek izgalmas dolgokat.

Feltűnt már a Szombat esti láz, illetve a Nagy duett című műsorban. Ezeket a műsorokat korábban úgy figyelte, hogy bár önt is meghívnák szereplőnek, vagy ez meg se fordult a fejében? Aztán amikor meghívtak, vacillált-e a döntésnél?

A szombati esti lázban való szereplésével kilepett a komfortzónájából?

Érdekes, mert én kishitű voltam, úgy gondoltam, hogy soha nem fogok tudni megtanulni táncolni, aztán az ember igent mond és olyan spirálba kerül, ahonnan már nincs kiszállás.  Magamtól biztos nem jelentkeztem volna, de úgy, hogy már bele kerültem, vagyok annyira maximalista és őrült, hogy csináljuk meg a lehetőség szerint legjobban. Napi 12 órát táncoltam, igazából a munkámat, a fellépéseket és a családot volt nehéz akkor összehangolni. Belém passzíroztak azt a tudást, amivel döntőig sikerült eljutnom. Mai napig nem értem hogyan.

A Fókusz és a Tények teljesen más típusú műsorok, egyiknél a lazább, másiknál a komoly oldalát kellett/kell megmutatnia? Melyik áll közelebb önhöz, illetve az átállás nehézségeit hogyan küzdötte le?

Eleve a Fókusz is sokkal komolyabb, mint amilyen valójában vagyok. Aki engem látott színpadon a zenekarral, ezt tudhatja. Ehhez képest a Fókusz is borzasztóan kötött, mert állok egyhelyben, szép ruhában, és mondok négyszer 4 mondatot.  Ez egy nagy lépcső a színpadról, a híradó onnan már csak egy kicsi lépcső volt. Még szorosabb a nyakkendő, még szorosabb a zakó és még kevesebbet lehet mozogni. Pont ez az izgalmas az életemben, hogy van egy ilyen nagyon korrekt, decens, hibát el nem tűrő munkám, és van egy teljesen őrült, ehhez nem passzoló hobbim.

Hogyan néz ki egy Tényekkel töltött napja?

Először is, szerintem egy Tényekkel eltöltött nap akkor sikeres, hogyha az ember sose kapcsolja ki a híreket. Az én napom úgy indul, hogy megnézem a híreket reggel. Imádom őket, ha van egy kis üresjárat vagy unatkozom, felmegyek az öt-hat kedvenc híroldalamra és azokat elkezdem olvasgatni.

Amikor bejövök délután, akkor már mindent tudok. Ilyenkor csak annyi a kérdés, hogy mit tudok hozzátenni a munkához, amit a kollegák már 08:00 óta csinálnak. Nagyon fontos a promózás, hogy mit hangsúlyozunk, domborítunk ki, hiszen ebből tudja meg a néző, hogy mi lesz este. Minél több exkluzív sztorit próbálunk összegyűjteni.  Az egésznek a Tények a csúcsa.  Alapvetően annak végeztével ér véget a munkám, 19:00-19:30 körül megyek haza.

A Tények során sok esetben megrázó híreket kell felolvasnia. Az adott napi hangulatát befolyásoljak ezek az információk, vagy tudja magát függetleníteni tőlük?

Vannak, amik nagyon megviselnek. Már amikor elolvassuk, tudjuk, hogy micsoda emberi drámák húzódnak meg a tragédiák mögött, de a legsúlyosabb, mikor meg is nézzük őket.  Mindig azon szoktam elgondolkozni, hogy mit kell nekem másképp csinálnom az életemben, hogy velem ezek az esetek ne történhessenek meg. Ne telefonáljunk vezetés közben, ne hagyjuk nyitva a gázcsapot stb. A televízióban elhangzó megrázó híreket megpróbáljuk ellensúlyozni magunkban a vidámabb történetekkel, hogy jobb szájízzel mehessünk haza. Az ember hozzászokik, hogy az élet tele van tragédiával. Ennek következtében megtanuljuk értékelni azt, ami van. Meg kell próbálni élvezni azokat a pénzben nem mérhető adományait az életnek, amiket lehet, hogy nem veszünk mindig észre.

A Tényekhez hasonló műsoroknak a műsorvezetőnek csak a felsőteste látszódik. Megosztóak a vélemények annak kapcsán, hogy ilyenkor alul is ki kell öltöznie a műsorvezetőnek a  hitelesség érdekében. Ön mit gondol a helyzetről?

Szerintem meg kell adni a módját. Egy agysebész ugyanolyan jól végre tudja hajtani az operációt egy fesztiválos pólóban, mégis felveszi a munkaruháját. A híradónak is van egy olyan presztízse, ami miatt nem csinálhatjuk ezt akármiben.

Hogyan néz ki a fejében egy álomkoncert?

Mi egy bulizenekar vagyunk, ami annyit tesz, hogy cégek, társaságok, megrendelők hívnak el, de az emberek nem miattuk jönnek oda, hanem valami esemény okán. Egy ilyen rendezvényen engem az tölt el elégedettséggel, hogy fiatalt, időst egyaránt meg tudunk ugráltatni. Ugyanakkor klubzenekar is vagyunk, tehát valamikor miattunk jelennek meg az emberek, nem sokan, mondjuk 400-500-an, ami azért nem egy rossz szám egy zenekar életében. Nagyon jó érzés a tudat, hogy vannak emberek, akik erre készülnek, felöltöznek és eljönnek, mert kíváncsiak ránk. Ha pedig óriási hangulat – általában az van –, akkor ez egy külön öröm. Mindemellett egy belső boldogságot is érzek, hogy a barátaimmal zenélhetek.

Olvasni és hallani lehet kritikákat a hangjáról. Ezeket a véleményeket hogyan éli meg?

Ezeket úgy élem meg, mint a Nagy Feró. Egyszer egy zsűrizése során mondta az egyik versenyzőnek, hogy „figyelj lányom, te nem tudsz énekelni”. Mire a hölgy úgy felelt, hogy „Jó Feró, viszont te se”.  Erre a következő választ kapta: „Rendben, de én vagyok a Nagy Feró”.  Az, hogy kinek milyen hangja van, megint egy olyan szempont, mint amit mondtam már neked a tévézés kapcsán. Vagyis a lényeg, hogy izgalmas legyél. Mick Jagger, amikor elkezdett énekelni a hatvanas években, nem volt egy túlzottan jó énekes, de karizmatikus hősként tartották számon. Persze menetközben megtanult énekelni, de mindenekelőtt hatásos volt. A koncertjeinken kialakítunk egy olyan speciális kémiát a közönséggel, amit rajtunk kívül nem sokan tudnak. Nem szólunk CD minőségben, ezzel szemben nagyon jó atmoszférát tudunk teremteni.

Ha azt mondjuk, hogy sikeres ember, az mindenkinek mást jelent. Mondjuk, ha ön kijelentette volna a gyerekkorában (lehet meg is tette), hogy sikeres ember szeretnek lenni, az alatt mire gondolt (volna)?

Gyerekkoromban nem igazán gondoltam ilyenre, hiszen akkor csak jól akartam érezni magam, ami egyébként egy nagyon jó gyermeki tulajdonság. Felnőtt korunkra el is veszítjük, akkor már sikeresek akarunk lenni, gazdagok. Gyerekként egy olyan életet képzeltem el magamnak, amiben nem leszek gondterhelt. Lekopogom, de egyelőre sikerült megvalósítani. A munkámban nem érzem hogy dolgozom, a fellépések során nincs meg az bennem, hogy azzal én most pénzt keresek. Sosem sikeres akartam lenni, csak jól érezni magam. Mindenkinek azt javaslom, hogy ne azon gondolkozzon, mivel fog sok pénzt keresni, hanem egy olyan valamin, amit élvezettel fog csinálni. Most felnőttként azt mondom, hogy akkor tartom magam sikeres embernek a magánéletben, ha férjként és apaként egyaránt helyt tudok állni. Ma már az foglalkoztat, hogy a másféléves kisfiamnak mit tudok átadni. 10 év múlva akkor fogom sikeresnek érezni magam, amennyiben a fiam úgy fogja ízlelni a világot, hogy abból a legjobbat nyerje ki.

 

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is

 

 

2017 Kidsnews | All rights reserved