TASNÁDI BENCE


Miss Úszósapka (14éves) - 1 hónapja

A Tasnádi vezetéknevet a korábbi generációk már ismerhetik Tasnádi István író, rendező, és Tasnádi Csaba rendező révén, ám utóbbi fia, Tasnádi Bence a Katona József Színház lelkes színésze is, éppoly sikeres lett a maga műfajában, mint felmenői. Egész évadban színpadon van, nyáron pedig – ahogy most épp – egyperces színházat csinál a Szigeten a TÁP színházzal.

Ígérem, ebben a beszélgetésben több dolog ki fog derülni Bencéről, mint amennyit az a lámpabúra mondott róla pár hete. Elöljáróban annyit, hogy mesélt nekünk a színházi kalandjairól, elmondta, miért szakadt meg az együttműködése a Korhatáros szerelem c. sorozatottal és a Vígszínházzal, beszélgettünk vele a tehetség, a siker és a hírnév szavakról, és az is kiderült, hogy néhány foga nincs túl jóban a színházi serpenyőkkel…

A nyárvégi hőség elől menekülve a The Donut Library-ban ültünk le beszélgetni vele egy hideg jégszörp és némi ínycsiklandó fánk kíséretében, azalatt a bizonyos alacsonyan lógó lámpa alatt, amibe valamelyikünk állandóan beverte a fejét.

Saját elhatározásból léptél színészi pályára, vagy azért édesapád, nagybátyád befolyásolt a döntésben? Volt benned megfelelés?

Bence: Biztosan megfertőzött az, amit ők csináltak. Amikor az ember bekerül a Színművészetire, még csomó idő, amíg eldől, hogy mire hivatott, mi a szerepköre, beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, ezért természetesen engem is rengeteg kétely gyötört. Még a pályára kerüléskor is folyton megfordult a fejemben, hogy vajon tehetséges vagyok-e? Van-e keresnivalóm ebben a szakmában? Amíg a bizonytalanság ilyen intenzíven emésztett, addig bőven volt bennem megfelelési vágy, érdekelt, hogy vajon messze estem-e, mint alma a fájától, hogy esetleg túl tudom-e szárnyalni a rokonokat, vagy az árnyékukban botorkálok majd? Ez nyilván őket is aggasztotta, apukám például félt tőle, hogy nem leszek önálló és kénytelen lesz ő munkát adni nekem.

Mikor jöttél rá, hogy ez lesz a te utad, ebben a szakmában tudsz sikereket elérni?

Az elején meg kell ám szenvedni az elismerésért, amíg a színházi hegemóniában kicsikarsz valamiféle helyet magadnak, amíg megszeret a közönség. Nálam a ráébredés pillanata egyfajta összeérés volt. Az, hogy van bennem kurázsi, vagy művészi muníció, az, hogy hatnak rám egyszerű dolgok az életben, amitől el tudom magam bőgni, az egészen más, mint mindezt megcsinálni egy színpadon mások előtt. Felszabadító, amikor ez a kettő összeér, amikor képes vagyok színpadra vinni azokat az élményeket, amik a civil életben hatnak rám. Érdekes, de én például nem tudok úgy jó lenni, ha nem tartanak jónak. Kiszúrom az ellenséges energiákat és egyből megbénít abban, amit csinálok. Sajnos ez nem egy egzakt pálya, vannak énekesek, akiknek ki nem állhatom a zenéjét, mégis időről-időre megtöltenek egy arénát, és ezek szerint több tízezer ember elmegy a koncertjeikre. Tehát az, hogy én jó vagyok-e, az nem alapvető, valakinek tetszik, valakinek nem.

El kell fogadnom, hogy annak, amit csinálok mindig lesznek ellenszimpatizánsai, de én így csinálom, én ezt tudom nyújtani. Amikor kikerültem az egyetemről, néhány évig azt gondoltam, hogy sokkal több van bennem, mint ami ebből látszik, de inkább a zenés műfajban éreztem magam otthonosan, a prózában kevésbé. Kaptam is rá visszajelzéseket, kritikákat, nyilván nem véletlenül. Közben meg volt egy saját metódusom – ahogy hozzáálltam bizonyos szerepekhez, vagy magához a szerepformáláshoz –, de kezdő voltam, kapkodtam, rikácsoltam, ezért sok esetben ezt nehéz volt elfogadtatni a rendezőkkel vagy a környezetemmel.

Mit jelent számodra a siker? Hogy építetted fel magadban a siker jelentését?

Egész mást gondolok már a sikerről, eleinte fontosnak tartottam a szakmai visszaigazolásokat a kritikusoktól, “nagy nevektől”, most már viszont inkább a néző érdekel, a civil vélemény, a szüleim, a rokonaim, az ismerőseim véleménye. Apukám kifejezetten kritikus volt velem az első időszakban, amikor a felvételire készített fel. Az első rosta előtti napon volt a dédnagymamám temetése, lent voltunk Ikladon, utána apukám ment vissza Nyíregyházára, én meg jöttem fel Budapestre felvételizni.

Amikor elbúcsúztunk és megköszöntem neki a felkészítést, pimaszul azt válaszolta: „Semmiség, nincs mit, jövőre majd többet foglalkozunk vele.” Úgy engedett el engem, hogy azt gondolta: annyi munkával, amennyit mi ebbe belefektettünk, az a kapkodós egy hónap biztos, hogy nem lesz elég.

Elég lett?

Elég.

Nem szoktál bosszankodni a színházkritikusokon, akik nem is színészek, mégis megmondják, hogy Te, mint színész mit csinálsz jól és mit nem?

Az idei évad végén volt egy produkciónk, amivel nagyon sokat fáradoztunk, hogy egyáltalán fogyasztható és jóízű előadás legyen, próbáltuk kidomborítani az értékeit egy irodalmilag jelentéktelen szövegtengernek. A rendezőtől kezdve a dramaturgon át mindenkinek kilógtak az idegei, majd olyan hangnemben jelent meg róla egy kritika, aminek az első bekezdésében az állt, hogy „Én megértem, hogy évad végén már lazulni kell. Azt már kevésbé, ha egy színház – ráadásul épp a Katona – nagyjából egész évadban lazul.” Ezen a ponton hagytam félbe ezt a cikket, és gondoltam végig, hogy miért futok bele önszántamból ezekbe a pofonokba azzal, hogy ezt egyáltalán elolvasom?

Kikérem magamnak ezt a megjegyzést az összes színházban dolgozó munkatársam nevében! És nem akarok kitéve lenni ezeknek a démonoknak, nem akarom, hogy ezek a vélemények határozzák meg azt, hogy mire tartom magam. A civil emberek véleményét sokkal jobban szeretem, mert ha kritikával is illet, akkor is tud nagyon éles és pontos lenni. Tegnap például a Margit-szigeten egy irodalmi sétán olvastam fel verseket, utána odajött hozzám egy nő, és csak annyit mondott: „Nagyon jók voltak a versek, egy picit nézzen fel többet a papírból, úgy szeretném látni a szemét!” És ez egy olyan dolog, ami után belátom magamban, hogy igaza van, és elraktározom a következő alkalomra.

Nem kell hozzá oldalakon keresztül szakzsargonban szidni, jó szándék kell és szeretet, ez épít, ez visz előrébb. Azt figyeltem meg, hogy a kritikusok gyakran nem tudnak disztingválni, különbséget tenni szerep és színész között, azon a síkon írnak, mint a történet: aki a sztoriban a , az tetszik, aki a rossz, az meg nem tetszik. Sokszor, mint a gyerekek. Zsámbéki Gábor mondta, amikor a Kurázsi mama és gyermekeit próbáltuk, hogy a néma Kattrin szerepe mindig díjesélyes. Ezt igazolja, hogy amikor a színház egyik portása megnézte az előadást, a végén ámuldozva kérdezte meg, hogy „Hogyan csinálja a Pálos Hanna, hogy nem szólal meg egész előadás alatt? Hát hogy bírja ki??” Pedig bizonyos értelemben, egy színésznek ennél könnyebb dolga nincsen, ennél könnyebb dolga nem is lehet, minthogy nem szólal meg: nem kell szöveget tanulnia! Viszont olyan drámaian hat, akkora ereje van a némaságnak, hogy a nézőben mégis feszítő, mély érzéseket kelt. Persze kell a néma Kattrin eljátszásához egy lelki alkat, de nincs mögötte akkora színészi teljesítmény, mint amilyen a hatása kifelé.

Vannak olyan szerepek és darabok, amikben az ember csuklóból csodásan játszik, és vannak olyanok, amiknél vért izzad, mégis silány lesz a végeredmény. Kivűlről néha ezt nehéz megkülönböztetni, és sajnos gyakran a színész viszi el a balhét, pedig szerintem minden alakítás leginkább a szerepen és a történeten múlik, pont ahogy egy film a forgatókönyvön. Ha jó a történet, jó a szerep, akkor játszi könnyedséggel lehet jónak lenni benne.

Amikor eljöttél a Vígszínházból, az azért történt, mert nem éreztél elég elhivatottságot?

Részben. A Katonában diszkrétebb a légkör, szeretem a társulatot, szeretem, hogy a tapasztalatuk tápláló. Így hat év után, egyik nap pont arra eszméltem, hogy milyen jó dolog, hogyha valahol megjelenek, a Katonát is képviselem. A Vígszínházból leginkább azért jöttem el, mert azt éreztem, hogy fiatal vagyok, a hangom súlytalan, a véleményem nem számít. A Katonában is volt ebből a küzdésből eleinte egy kevés, itt is érvényes volt a „munka beszéljen az ember helyett”, itt is számított a véleménynyilvánításomnál, hogy még semmit nem tettem le az asztalra. Persze ehhez részben hozzájárul az is, hogy nem vagyok egy hivalkodó ember, és nem tudom ügyesen képviselni az álláspontomat bizonyos helyzetekben. Amikor belépek egy közösségbe, először inkább megfigyelek és csöndben vagyok, puhatolózom, felmérem a viszonyokat, ezért is könnyű elnyomni egy társaságban, egy társulatban. Nem vagyok az, aki embereket toboroz, és forradalmat indít.

Valami ilyesmi játszott közre a Korhatáros szerelem esetében is?

Nem szeretek erről beszélni, de ott sem éreztem igazán jól magam, és ugyan nem én léptem ki, hanem a TV2 fókuszcsoportja akart helyettem mást, de nagyon drukkoltam annak, hogy ne nekem kelljen nemet mondani. Tudom, hogy ez csak egy szerep, de kicsit mindig libabőrös lettem, amikor elképzeltem, ahogy viszontlátom majd magam a képernyőn. Tartózkodtam attól, hogy szerepem szerint azt kelljen mondanom fiatalos heccel, nagy mellénnyel, hogy egy negyven éves nő már öreg. Nem elvből, de idegesített a feladat, nem szívesen adtam volna ehhez a nevemet. Nem esett jól azt csinálnom, na, nem vagyok én az a… vagány (nevet)

Karakterszínésznek tartod magadat?

Igyekszem változatosan játszani, nagy skálán mozogni, ha van rá lehetőségem, próbálom elkerülni a skatulyákat. Azon sokszor elgondolkodom, hogy miért osztanak rám agresszív szerepeket, vajon sugárzik-e belőlem az agresszivitás, vajon miért jutok egy rendezőnek eszébe, ha agresszív karakterhez keres színészt? De többször kapok olyan szerepet is, amiben meg kell halnom a színpadon, amit persze szeretek. Egy színész szerintem nagyban tehet arról, ha beskatulyázzák.

Máté Gáborék külön hangsúlyozták, hogy az egyetem az a hely, ahol mindent kipróbálhatsz, ahol minden arcodat megmutathatod, ahol bármit eljátszhatsz, ott van lehetőséged minden területen megmutatni magadat, mert később már rendezők fognak szerepet osztani rád azok alapján, amit láttak tőled addig.   

De fantasztikus érzés, amikor például beszól valaki az utcán, mondjuk egy biciklis („Nézzél má’ körbe!”), és érzem, hogy gyűlik bennem a düh, aztán ezt a pulzáló feszültséget az esti előadásban önfeledten kiadhatom, ha épp le kell ordítani valakinek a fejét.

 

A színfalak mögött, próbák alatt, szoktak olyan dolgok történni, amik aztán meghatározzák az adott előadást?

Naná. Például a Részegek próbafolyamata alatt egy kollégám kiverte az egyik első fogamat egy serpenyővel…

Mit tettél??

(Nevet) Véletlen volt. Van egy apró burleszk pillanat, amikor én egy serpenyőt tartok az arcom elé, ő pedig abba bokszol bele helyettem. Akkor még a próbafolyamatban egy olyan ponton tartottunk, amikor nem gondoltam, hogy ő tényleg, istenigazából bele fog ütni, ezért lazán fogtam csak az arcom előtt, amikor BUMM! az arcomba csapódott a serpenyő és leütött egy-egy darabot két felső fogamból. Négy öltéssel kellett összevarrni a számat, este nagyon boldogtalan voltam, tapogattam a restaurált fogaimat, de csak arra az idegen érzésre tudtam gondolni, hogy ezek többé már nem az én szerves részeim, többé már nem az enyémek. Azóta mindig ezt az érzést hívom elő, amikor a darab végén az Úr suttogását hallgatva könnyeznem kell.

Szerinted tehetségesnek születni kell, vagy sok munkával is el lehet érni?

A tehetség egy belső tulajdonság, egyfajta életrevalóság, ami akkor tud érvényesülni, ha talál valami megjelenési formát. Egy tehetséges sportoló, elképzelhető hogy lehetett volna egy tehetséges színész, csak ő nem azt a pályát választotta, így lehet, hogy sosem fogja megtudni magáról, hogy tehetsége nem csak a sporthoz, hanem a színészkedéshez is van. De nem elég tehetségesnek lenni, tanulni is kell. És persze akad olyan is, aki egyikhez, sőt egyáltalán semmihez sem ért igazán, és sehogysem tud megmutatkozni benne a tehetség. Az a szívás, hogyha nem vagy tehetséges valamiben, amiről azt gondolod, hogy tehetséges vagy. Azzal irtó nehéz szembesíteni, mert sokkot kap az agyad. Régebben sokat gondolkodtam azon, hogy én valószínűleg sosem fogom megtudni, ha tehetségtelen vagyok, nem is tudnám feldolgozni, okafogyottá válna az életem.          

Jellemző, hogy a tehetség szó kötődik a hírnévhez. Gyakran tekintjük feltétel nélkül tehetségesnek azt, aki valami olyasmit csinál, ami szem előtt van. A nagymamám, aki kiválóan főz, ugyanúgy tehetséges, egy pincér, egy varrónő, sőt még egy bűnöző is lehet tehetséges.

Hogy vagy ezzel a hírnév-dologgal?

Régebben fontos színészi együtthatónak tartottam a népszerűséget. Amikor felvettek a Színművészetire, azt gondoltam, hogy ez maga a kikövezett út a hírnév felé, és nagyon furcsa volt azzal szembesülni, hogy igazából a színházba járás csak egy szubkultúra része. Ami bosszant a hírnévvel kapcsolatban, hogy Magyarország túlnyomó többségének fogalma sincs arról, hogy milyen magas színvonalú munka folyik egy-egy színházban, mindössze azt tartják színésznek, akit a tévében látnak. Ez a fajta megítélés az egész szakmát korcsosítja. Régen valahogy az került reflektorfénybe, aki tehetséges és jó volt, a mai celebkultúrában pedig azt figyeled, aki szeret hülyét csinálni magából. Rosszul érint, hogy ahhoz, hogy híres legyek, hülyét kéne csinálnom magamból valamilyen fórumon. Nem azt mondom, hogy a tévézésben nincsenek értékek, és a tévések között is vannak számomra pozitív életszemlélettel és értékrenddel bíró alakok, akiket jó nézni és hallgatni, csak a zöme a műsoroknak, meg az embereknek ilyen… lüke.

 

A Nők iskolájában láttunk téged először, ami egy erősen szexista darab, a te karaktered pont az elfogadó karakter. Mi a véleményed arról a szexizmusról, amit ez a darab színpadra visz?

Inkább a korkülönbség égető, Máté Gábor karaktere azért akarja elvenni az egészséges világlátását annak a lánynak, hogy a szerelmét kisajátítsa. Különben pedig elég viccesnek találom magát a „szexizmus” kifejezést is, meg ezt az egész #metoo-s őrületet. Én szeretem azt, hogy vannak nők és férfiak, és nevetségesnek tartom, hogy ne lehetne különbséget tenni köztük bármilyen értelemben. Számomra ezek olyan szavak, amik az irodalmárok, társadalomtudósok lombikjaiban rotyognak, valahogy nem is értem, pontosan mit jelentenek és melyiknek hol van a határa. Ha például gyerekem lesz és megfogalmazódik bennem, hogy fiút szeretnék, akkor az már szexizmus? És valójában miközben beszélünk a szexizmusról, azt érjük el, hogy bizonyos dolgokról meg ne lehessen beszélni!

Én tisztelem és szeretem a nőket, és ezt bátran vállalom. A színházban szerencsére, rendezőtől függően ugyan, de akad olyan darab, aminek a szereposztásakor a színészek nemére, életkorára kevésbé fordítanak figyelmet, mintsem inkább a karakterekkel való egyéb hasonlóságokra: én a Bádogdobban egy náci némettanárnőt játszhatok és boldog vagyok, hogy Kálmán Eszternek és Hegymegi Máténak eszébe jutottam erről és nem egy nőnek adták kézenfekvően a szerepet, mert ettől az egésznek van egy bizarr hatása…

Mi a következő mérföldkő, amit el akarsz érni?

Szeretnék egy új albumot kiadni a zenekarommal, de két fő alapanyag, a pénz és az idő egyelőre hiányoznak hozzá. Egyébként nagyon élvezem a zenei tevékenységet, dallamokon gondolkodni, szövegeket írni, kifejezetten örülök neki, hogy profi zenészekkel dolgozhatok együtt, akik átdolgozzák a számok hangszerelését, hogy gazdagabbak legyenek.

 

Egy jó másfél óra után elengedtük Bencét, vissza a Szigetre (valószínűleg nem Shawn Mendes-koncertre ment, de többet nem mondott erről), mi még maradtunk Grétivel egy kicsit a légkondi hidegét és a finom fánkokat kihasználva. Kolléganőmnek nagyon köszönöm a segítségét és magabiztosságát, azon túl hogy rég találkoztunk és jó volt újra látni egymást, nagyon tetszett a lelkesedése és kíváncsisága, ahogy hozzáállt az interjúhoz. Bízunk benne, hogy az alanyunk is jól érezte magát.      

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is

           

Forrás:

Kép: Szilágyi Lenke, Dömölky Dániel, Horváth Judit

2017 Kidsnews | All rights reserved