Szeptember 11. – A nap amikor az egész világunk megváltozott.


Winilla (13éves) - 2 hete

Szeptember 11. 1, 1. Két egyforma szám, két egyes. Ikrek. Véletlen, vagy sem, de mint azt sokan tudjátok, éppen ezen a napon történt az az eset az ikertornyokkal. Bevallom, mielőtt elkezdtem volna foglalkozni ezzel a cikkel, nem sokat tudtam erről az egészről.

Nekem ez történelem. Sokan nem tudnak mondjuk a Selyemútról, vagy arról, hogy ki volt Columbus és azt, hogy miről írja azt a hosszú mondatot az útinaplója elején. Na, én ugyanígy nem tudok semmit, vagyis csak nagyon keveset, az ikertornyokról. Valaki megélte, a közelben volt és túlélte, vagy áldozat lett. Lehet, hogy ezért is neveztem az előbb „eset”-nek, nem pedig „katasztrófá”-val, vagy más, jobban ráillő szóval illettem, mert nem éltem meg és nem tudom pontosan, mi történt.

Most, hogy többet foglalkoztam vele, néhányszor elképzeltem, milyen lett volna ott lenni. Átélni. Meghalni, vagy túlélni. Mindezt persze sok más emberrel együtt, akik nem tehettek semmiről, csak éppen rosszkor voltak rossz helyen.

Furcsa ez a mondat. Mindig ezt mondják az ilyen eseményekre. Amikor olyan történik, aminek nem szabadott, vagy nem kellett volna megtörténnie. Amikor ártatlan emberek veszélybe kerülnek. Aztán meg csak lerendezik annyival, hogy: rosszkor voltak rossz helyen. De nem is ez a lényeg.

Szóval elképzeltem, hogy én is egy ember vagyok a sok közül. Például egy titkárnő.

Reggel felkelek, persze hajnalok hajnalán, hogy bemenjek dolgozni, miközben az orromig se látok a fáradtságtól, mert a főnököm miatt megint éjszakáznom kellett. Autóval járok dolgozni.  Nehezen találok parkolóhelyet, mintha csak velem akarna kiszúrni az ég, már most is tele van az egész parkoló, sőt még az utca is. Bemegyek az épületbe, majd rögtön a lifthez rohanok, gyalog sosem érnék fel a 67.-re.

A liftre persze megint várni kell.  Megérkezik, tele van tömve emberekkel. Befurakodok közéjük, közben majdnem megfulladok a parfümök összekeveredett, hasforgató illatától. Amikor végre felérünk a 67.-re kirohanok a kalitkából, végig a folyosón, be a főnököm irodájába, majd nekiállok elkészíteni a reggeli kávéját. Azaz csak nekiállnék, de persze, hogy elfogyott a kávékapszula. Közben berobban a főnököm, totálisan kiakadva, amiért még nincs kávéja, majd kiviharzik, hogy ő megcsinálja, “ha már egyesek nem képesek rá”.

Leülök az asztalomhoz és arra gondolok, hogy a napom már nem is lehetne ennél rosszabb. A gépemnél próbálok a munkámra koncentrálni, amikor egyszer csak kezd furcsa előérzetem lenni. Először csak nem figyelek oda rá, de amikor már nem tudok tőle dolgozni, akkor felállok, elköszönök a főnökömtől, aki időközben már visszatért a kávéjával és most úgy méreget, mintha megőrültem volna, felveszem a kabátom és futok a lifthez.

Most rögtön jön és kong az ürességtől, mivel mindenki dolgozik. Már a 38.-on járok, amikor iszonyatos erővel megrázkódik a lift, és elkezd lefelé zuhanni. A hirtelen gyorsulástól a plafonhoz vágódom. Érzem, hogy a lábamban eltörik egy csont, ahogy furcsa szögben a testem alá szorul. Sikítanék, de nem tudok. Ordítanék, de nem tudok. Csak nézek… és mintha egy lassított felvételt látnék. Látom, ahogy egy csepp víz leesik a földre, majd szétterül a lift piszkos padlóján. Valószínűleg a könnyem volt, de nem érzékelem, hogy sírnék.

Egyszerűen csak látok. Már a lábam sem fáj. Csak nézem mi történik. Majd hirtelen minden felgyorsul. A lift óriási robajjal ütközik a földhöz és mintha felrobbant volna, mert mindent ellep a vakító vörösség…aztán meg csak a nagy semmit…a nagy semmit, mintha meghaltam volna, lebeg a testem, nem érzek fájdalmat, csak a semmit…

Aztán felébredek. Nagy a sötétség. Megpróbálom felnyitni a szemem, de mintha leragasztották volna. Meghallok egy hangot magam mellől. Örülnöm kellene, hogy hallok valamit, hiszen az azt jelentené, hogy nem haltam meg, de ez a hang mégis sértő. Feltépi a sebeimet az, hogy megszakítja valami a csöndet. Megpróbálok megszólalni, hogy hagyja már abba, de nem tudok beszélni. Ezen már meg sem lepődöm. Megbénultam, és lassan tudatosul bennem, hogy nem érdekel. Csak egy valami… Valami, amit tudnom kéne, de nem tudom. Valami, ami megtörtént, de nem emlékszem. Gondolkodnék, hogy mi ez, de nem tudok, mert a hang még mindig sérti a fülem.

Aztán megértem, mit mond és megértem, hogy katasztrófa történt. Megértem, hogy sokan meghaltak.

S megértem, hogy túléltem.

És tudom, hogy erre gondoltam.

Erre.

Igen, ilyeneket képzeltem el, miközben írtam ezt a cikket, és őszintén örülök neki, amiért egy olyan korba születtem, ahol már túl vagyunk az ikerszámos napon történt ikertornyos katasztrófán.

Ha szeretnéd, hogy a kidsnews.hu, a kedvenc weblapod legyen az év ifjúsági honlapja 2018-ban.

Szavazz ránk!

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is. 

 

2017 Kidsnews | All rights reserved