Egy vízcsepp élete


Gréti (14éves) - 4 hete

Gyülekeznek a felhők, dörög az ég. „Készülj!” ­– kiáltja valaki a hátam mögül. „Te vagy a második esőcsepp!” „Készülök, készülök!”­– gondolom magamban. Mióta megszülettem csak erre várok! Erre az egy útra. Van ennek egyáltalán értelme? Világrajövök és az az egyetlen célom, hogy lehulljak a földre, ahol tiszavirágként véget ér minden!?

Már elkezdték a visszaszámlálást. „ 10,…9,…8,…”– Még egyszer gyorsan végiggondolom, hogy mi feladatom. „3,..2,..1,…” És leesik az első esőcsepp. Egyre távolodik tőlünk. Szinte már alig látszik. Nekem is indulnom kellene. Miért olyan nehéz ez? Csak el kell rugaszkodnom! De egyszerűen nem megy, félek!

Végül csak legyőzöm ezt a szörnyű kétségbeesést, és nekirugaszkodok. Teljesen ellazulok. Az aggodalom, ami eddig bennem volt teljesen elszállt. Csak zuhanok és zuhanok. Hihetetlenül felemelő érzés, hogy a semmit sem tevés az, hogy csak ellazulok, és mégis tartok valahová.

Gyönyörű látvány tárul elém, amit eddig a nagy, gomolygó felhőktől nem láthattam. Nyár van. A Nap sugarai meg-megcsillannak víztestemen. Ekkor veszem észre, hogy mindjárt földet érek. Egy pillanat, és már lent is vagyok. Hát akkor ilyen lent lenni! Itt a földön! De amint jobban körülnézek, észreveszem, hogy éppen egy napozó nő lábára érkeztem. De nem volt sok időm nézelődni, mert amint megérzi a hűvös „érintést” a combján, felugrik, én pedig a földre esek. Ott hintázok az egyik fűszálon. Le-föl, le-föl. Felnézek, és látom, ahogy társaim sűrű függönyt alkotva, záporoznak alá az égből. Alattuk az emberek csomagjaikra törölközőt terítve, berohannak a legközelebbi fedett helyre. Elgondolkodom. Vajon az emberek miért félnek ennyire az esőtől?

Ahogy megfordulok a fűszálon, észreveszek pár gyereket, akik az esőben boldogan játszanak. Ugrálnak, szaladgálnak, kiabálnak és nevetnek. Valami érdekes érzés költözött belém. Mintha az egész testemet meleg járná át. Talán ez valami boldogságféle, amit az emberek szoktak érezni?

Egyre melegebb van. Ekkor a körülöttem lévő emberek előjönnek búvóhelyükről, és visszatérnek a csomagjaikhoz. A napozó nő is visszafekszik a nedves fűre kiterített törölközőre. „Most már kellemetlenül meleg van!” – gondolom magamban. Talán ennyire boldog lennék? De nem. Ahogy felnézek, látom, hogy a felhők elvonultak, a Nap pedig újra kisütött, szétszórva melegét. Az egyik sugara éppen engem szúr keresztül. Kezdek elgyengülni. Szédelegve lezuhanok a fűszálról a sáros földre. A fűszál kicsit megremeg, ahogy lecsusszanok róla. A föld hidegségétől egy kicsit visszanyerem az erőm. Még félig-meddig látom, ahogy a gyerekek –akik az esőben játszottak – most mosolyogva ugrálnak a vízben, örülve annak, hogy süt a nap és meleg van. De jó is lenne, ha én is velük együtt örülhetnék!

A Nap sűrű, meleg sugarai pedig mélyebbre és mélyebbre hatolva kezdik átadni a földnek a melegséget. Megint úrrá lett rajtam a gyöngeség és a tehetetlenség. Nem tudok tenni semmit az ellen, ami történni fog. Egyszerűen engednem kell, hogy megtörténjen. És ez nehéz. Nagyon nehéz. Bízni abban, amit nem látok. Pedig meg kell próbálni. Nincs más megoldás.

Elengedem magam, és hagyom, hogy a Nap erős, szúrós sugarai keresztülhasítsák testemet. Mosolygok. Ki akarok élvezni minden pillanatot, amit ezen a csodálatos helyen tölthetek. Még pár másodperc és a napsugarak magukba szippantanak. „Vajon, mi következik ezután?”

 

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is.

 

 

2017 Kidsnews | All rights reserved