Egy igaz varázsló útja- interjú Pokorny Liával az életről és színházról.


BO TI (19éves) - 2 hónapja

Az év eleje mindenkinek nagyon zűrös, pláne, ha az ember a színész szakmában dolgozik. Ám a fent említettek egyike sem tartotta vissza a Beugró című televíziós műsor állandó szereplőjét: Pokorny Liát attól, hogy egy nagyon érdekes, tartalmas interjút adjon nekünk. Betekinthetünk a Paulay Ede- és Story értékdíjas színésznő karrierjébe – hogyan indult, mik a főbb állomásai – és természetesen a színházi életbe.

 Melyik az a gyerekkori élmény, amire még most is szívesen emlékszel vissza?

Ilyenből természetesen sok van, úgyhogy most az elsőt mondom, ami az eszembe jutott: Az öcsémmel nagyon szerettem a nagymamámnál lenni Hatvanban, a nyári szünetben szinte végig ott voltunk. Arra emlékszem, hogy az ott lévő mindenféle régi ruhákat magunkra vettük és mentünk az árokpartra babázni. Visszagondolva kislányként érdekesnek tartottam a nagymamámmal szemben lakó a Kocsis nénit, aki papírkartonokra gombokat varrt fel. Akkoriban annyira különleges tevékenység volt ez számomra, hogy az is előfordult: csak ültem ott és néztem, ahogy a gombos néni dolgozik.

 

Voltál egy pinceszínház tagja is, hogyan kell egy pinceszínházat elképzelni?

Akkoriban még semmi közöm nem volt a színházhoz, csak nagyon vágytam arra, hogy egyszer színész legyek. Láttam a TV-ben egy hirdetést, hogy felvételt lehet nyerni a pinceszínházba stúdiósként és elmentem felvételizni. Ezt úgy kellett elképzelni, hogy mi stúdiósok egyszerre tanultunk és működtettük a színházat.  Mi csináltuk a díszletet, mi szereztük be a kellékeket, gyakorlatilag mindent mi magunknak állítottunk ott elő.

 Mikor döntöttél úgy, hogy színész leszel?

Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, azóta színész szerettem volna lenni. Egészen pici voltam még, az öcsémmel az ágyban rendszeresen hallgattuk mesét a magnón, vagy diavetítőt néztünk. Arra emlékszem, hogy minduntalan amikor vége lett mindig bennem volt, kik azok, akik így tudnak mesélni? Kik ezek a varázslók? Onnantól fogva volt bennem egy érzés, hogy nekem dolgom van ezzel kapcsolatban, én is ilyen szeretnék lenni.

Színház, TV, szinkronhang, filmek. Melyiket szereted a legjobban ezek közül?

A színház és a film között nem tudok különbséget tenni, mert kicsit olyan nekem, mintha a színház az otthonom lenne, a film pedig olyan, mint amikor elmész nyaralni. Mivel az otthonomat és az utazást imádom, ezért a filmezést és a színházat is nagyon szeretem. A gyökere mindkettőnek ugyanaz, csak más eszközökkel, más technikákkal valósítod meg. A színpadon jobban érzi az ember a teret, jobban megszokja, hogy mit, mikor és hogyan csinál.

Filmezésnél nem tudsz annyit ismételni, kevesebb lehetőség van rá, hogy felvegyenek egy adott jelenetet, ezért nincs meg az a lehetőséged, hogy hónapokkal később finomíts a technikádon, ott azt bezárják egy dobozba és nem mozdul onnan, te már azon nem tudsz változtatni.

Ki dönti el azt, hogy egy adott jelent jó, vagy sem?

Egyértelműen a rendező. Volt pl. a Valami Amerika forgatásán is, amikor én azt éreztem, hogy a jelenet nem sikerült annyira jól, a rendező pedig meggyőződéssel mondta, hogy ő ezt pont így és ilyennek akarta látni. Aztán ez fordítva is megtörténik ám, amikor én érzem azt, hogy szuper lett egy jelenet a rendező pedig azt mondja, hogy még csiszoljunk egy-két dolgon.

Beugró. Mi kell ahhoz, hogy az emberi ennyire jól improvizáljon? – Mennyire nehéz?

Minket tanított egy amerikai származású kurzusvezető, akinek van jelenleg is saját társulata, tőle rengeteget tanultunk. Természetesen az improvizálásnak is megvannak a maga szabályai, és ha azokat megtanulod, elsajátítod a technikákat, az nagyon nagy segítség. Én viszont még érzem azt, hogy hol vannak a korlátaim ezzel kapcsolatban. Egyszer-egyszer volt olyan jelenet, ahol én azt tapasztaltam, hogy megvan a saját szabadságom, jelen vagyok, és minden úgy történik, ahogy történnie kell.

A néző lehet, hogy nem veszi észre, de én azt fontosnak tartom, hogy az ember legyen kritikus azzal kapcsolatban, amit csinál, mert különben nem tud fejlődni. Ha te azt gondolod, hogy kész vagy, akkor azt abba kell hagyni és csinálni valami újat, amivel meg tudod magadat lepni és tudod élvezni, különben halálosan unni fogod a dolgot.

Hiszel abban, hogy „az igazi mester, örök tanítvány”?

Abszolút! Ha azt érzed, hogy eljutottál valaminek a végére, onnantól elkezded unni és már átadni sem tudod. Nem érzed a dolognak a végtelenségét, eljutsz egy korlátig és onnantól kezdve azt érzed, hogy ebben te nem lehetsz tehetséges, mert elérted a plafont. Az én életemben is volt egy ilyen szakasz – ekkor ott akartam hagyni a pályát – amikor azt éreztem, hogy nem fejlődök és egyszerűen unom magam. Akkor majdnem ott is hagytam egyébként, csak az igazgatóm meggyőzött, hogy pihenjek egy kicsit és nagy szerencse, hogy akkor jött a „Dolgok, amikért érdemes élni” című darab.

Ez adott egy friss lendületet, hogy: „Úristen, van még mit mondanom”! Ezek után a többi darabban is megtaláltam a frissességet. Egyszerűen nem lehet eljutni odáig, hogy valamit tudsz. Odáig el lehet jutni, hogy valamit nagyon jól tudsz, de olyan hogy végképp megtanultad és tudod – vagyis nincs miből és tovább építkezni – olyan szerintem nincs, mert onnantól kezdve unni fogod, nem fog érdekelni.

Lezárásként pedig a „Dolgok, amikért érdemes élni” című darabról szeretnék kérdezni. Mindenkinek van egy önálló gondolata arról, hogy mi a tényleges jelentése a darabnak. Számodra mi ez?

Ami nekem nagyon fontos az egészből talán, hogy igazából sosem tudjuk megúszni azt, hogy ne kerüljünk mélyre. Mindenféle hatások érnek bennünket az életünk során, mi viszont dönthetünk úgy, hogy ezt megpróbáljuk valahogy feldolgozni és megérteni. Nem biztos, hogy le fogjuk tudni rakni a fájdalmainkat, de találhatunk olyan dolgokat az életben, ami elviselhetővé teszi a történteket és bennünket pedig boldoggá. Amit játszom szereplő, ő megveszekedetten küzd valaki másért, de nincs hatalma, nincs engedélye ahhoz, hogy valakit megmentsen.

 Egyetlen egy embert tudunk megmenteni és az saját magunk. Viszont, ha már van lehetőségünk erre, akkor feltétlenül tegyük meg.

 

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on 

 

Forrás:

Kép: Pokornyi Lia Facebook; Centrál színház,

2017 Kidsnews | All rights reserved