„Szabadság, szerelem…”- A márciusi ifjak szíve ma bennünk dobog!


T.Thomas (19éves) - 2 hónapja

„Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem…” E jelmondat lüktetett a fiatalok szívében a szabadságharc előtt, ez a mondat egy olyan eszmét adott mindenkinek, ami egyszerű volt és könnyed, könnyed, mint egy tollpihe, de épp olyan ingatag is, amelyet az élet szele felkap, és a vesztébe repít.

Mindannyian tapasztaltuk már, milyen mámoros is a szabadság, mennyi új és izgalmas dolog válhat valóra, ha a láncok lehullnak. Az 1848-ban élő ifjúság színe java arról álmodozott, hogy az általuk ismert írók és költők szava valóra váljon. Valóra váljon a szabadság álma.

Számukra ez egy álom volt, nekünk mára valósággá vált. Mi ma már tudjuk, hogy az emberi elme, ha korlátok nélkül szárnyalhat, akkor bármire képes. Akkoriban az emberek mindent a megszokott rendben és fegyelemben végeztek, nem nagyon változtattak azon a jó öreg keréknyomon, amit a régiek hagytak az élet útjainak porában. Egészen március 15-ig.

A Citadella és a Szabadság-szobor. Az erőd a Habsburg uralkodó parancsára épült sz 1948-49-es szabadságharc leverése után.

Március 15-e a magyar nép szabadságának ünnepe. Egy ünnep, amely minden magyar ember szívében ott él azóta, és élni fog mindörökké. A magyar nép volt akkor a bíró, a vádló és a vádlott egy személyben. Önmagát bírálta és hibáztatta azért, hogy eddig tűrt és szenvedett, és ő hozta meg az ítéletet, hogy ez így nem mehet tovább. Viszont emberi ésszel felfogható, vagy a világ összes nyelvének összes szavával leírható-e az az érzés, amely ösztönözte nemzetünk fiait akkoriban és ösztönöz minket mind a mai napig arra, hogy ne adjuk fel a célunkat?

Igen leírható egy egyszerű szóval: szerelem. Azok az emberek szerelmesek voltak. Sokan úgy hiszik, hogy Petőfi a férfi és nő közötti szerelemre utalt, de ha jól mögé nézünk, megláthatjuk benne, hogy az igazi értelmét akkor nyeri el, ha a férfi helyett bármelyik polgárt, a nő helyett pedig magát a nemzetet vesszük. Igen. Szerelmesek voltak a hazájukba, a nemzetükbe, ez az emberi képzeletet túlszárnyaló erő fonta körbe és vonta egybe azokat a forradalmárokat akkoriban. A fiatalok ünnepelve éltették a hazájukat, s egy volt a lényeg: szeresd a hazát és az új eszmét, amely hirdeti: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

A szabadságharc elbukott – állítják a laikus realisták. De én ezt nem így látom. Mindannyian jól tudjuk, hogy nem tarthatnánk ott ahol most, ha nem marad meg bennünk az a szabadság és az a szerelem, ami elődeinket éltette. Sokszor voltunk tragikus helyzetben, vegyük például Trianont, vagy akár a most tervezett megszorításokat kisebbségi jogok terén. De mégis meg tudtuk oldani a problémáinkat, és fel tudtunk állni akkor is, mikor már teljesen kilátástalanná vált a helyzetünk.

Elég, ha körbenézünk – körbenézünk mint magyarok. Népünk ma is harcol. Pont úgy harcol, mint akkoriban. Igaz, hogy a 19. századi muskéták és huszárkardok átváltoztak, és kialakult a politika mint fegyver. De a harc megmaradt.

„Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom a Szerelmemet”. Gondoljuk csak el mi lett volna, ha ez nem így történik, ha azok a fiatalok nem áldozzák oda mindenüket a szabadságért azon a március 15-ei napon.

Rendszerváltás Magyarországon / 1989. március 15-én a budapesti Petőfi szobornál – fotó: Derzsi Elekes Andor

Népünk szabadságharcát leginkább a dominó-effektushoz tudnám hasonlítani. Az egyes személyes életek a kis apró dominók, melyek egészére szükség volt a hatalom megdöntése érdekében. Ám köztudott, hogy bármilyen jól is legyen megtervezve egy dominókból kirakott kép, ha egyetlen dominó állva marad: az utána következők sem dőlnek el, s minden értelmét veszti. A szabadságharcot egyénenként fel lehetett volna adni és kilépni, ám a közösség ereje megtartó erejű volt. A magyarok előtt ott lebegett a szabadság eszméje mint vezércsillag. S mindannyian bátor, hű emberek voltak, vállalták azt, amit elterveztek, nem álltak meg, csak a szívükre hallgattak, és a szívük bizony egy ütemre vert. Dobogott és együtt adta azt a mennyei ütemet, amelyben egy szó lüktetett: „Küzdj! Küzdj! Küzdj!…” , ezt az egy szót, amely azóta is bennünk él.

Azt hiszem mindannyian büszkén mondhatjuk, hogy az a makacs virtus, amely nemzetünkben élt akkor, most is megvan. És én kijelenthetem, hogy mint a márciusi hősök egyik leszármazottjában, bennem is ott dobog az a büszke magyar szív. Mert bizony magyarnak lenni szívből jövő hálaének, büszke gyönyörűség.

 

Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal is, nyomj egy lájkot és kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a youtube-on is.

 

Forrás:

főkép: Wikimedia Commons

 

2017 Kidsnews | All rights reserved