On The Spot – Cseke Eszter és S. Takács András


DumásKisCsaj (17éves) - 4 hónapja

A világunkban manapság mindig és mindenhol „éppen történik valami” – Cseke Eszter és S. Takács András az On The Spot párosa dokumentumfilm-sorozataikkal ezeket az eseményeket közvetítik. Vannak világutazók, akik a közismert és közkedvelt helyeket látogatják meg, akiknek a képeit nézegetjük és lájkoljuk az instán, mert szemet gyönyörködtető tájakat mutatnak meg nekünk…

Aztán vannak Ők ketten, akik olyan helyszíneket választanak, ahová az ember nem szívesen menne el, még turistaként sem. Cseke Eszter és S. Takács András ugyanis eleve azzal a szándékkal járja a világot, hogy azt on the spot (= a helyszínen megtörténő) formában mutassa be a nézőknek. A produkció alapötletét a világhírű magyar származású fotós, Robert Capa inspirálta, aki azt vallotta:

„Ha a képeid nem elég jók, nem vagy elég közel”.

Mostanra már biztosan kitaláltátok, hogy Az On The Spot dokumentumfilm-sorozat készítőivel beszélgettem, akik – itthon mindenképp és – szerte a világon kiemelkedő munkát végeznek, ezt számos díj is bizonyítja, amiket az évek alatt kaptak elhivatott tevékenységük elismeréseként.

kidsnews.hu: Van kedvenc helyszínetek az eddigiek közül, amit nagyon szerettek?

Eszter: Ha erre most konkrét választ tudnék adni, lehet nem a legmegfelelőbb foglalkozást választottuk. Az elmúlt 10 évből nagyon sok lett kedvenc, sőt a túlnyomó része a történeteknek nagyon beletalált a szakmai és a magánéletű érdeklődésünkbe. Például a szívünkhöz nagyon közel áll a Gázai övezet, amiről az ember nem is gondolná, hogy szerethető lehet.

Ott találkoztatok terroristákkal is igaz?

András: Ezt a megfogalmazást ők már kikérnék maguknak, Izraelben így hívják őket, ők maguk pedig szabadságharcosnak nevezik magukat. A filmjeinkben mindig arra törekszünk, hogy úgy mutassuk be az embereket, ahogy ők prezentálják magukat. Mivel sok időt töltünk együtt, így egy idő után megfeledkeznek a kamerákról, ezáltal egy őszintébb képet tudunk mutatni, hogy kik ők, és nem azt, hogy milyen címke van rájuk ragasztva.

Eszter: Például mikor Afganisztánban voltunk, eleinte mi is távolságtartók voltunk az Amerikai Hadsereggel és a történettel szemben, hogy ők épp „felszabadítják” a régiót. Így nem volt könnyű úgy közelíteni hozzájuk, hogy az embert lássuk meg bennük, de pár nap után már nem egy arctalan hadseregről forgatsz, hanem az egyén kerül előtérbe.

Akkor pszichológiai tekintetben is sokat tanultatok az elmúlt években az emberekről. Gondolom most már könnyebben is megy, vagy megtanultátok kezelni, mikor-mennyire kell objektívnek, vagy szubjektívnek lennetek különböző szituációkban.

Eszter: Az elején sokkal közelebb engedtem magamat egy-egy tragédiához vagy sorshoz. Most már egy icipicit távolságtartóbb vagyok, egyszerűen azért, hogy ne égjek ki, hogy sokáig tudjam ezt a munkát végezni. De például Vancouverben – ahol Dr. Máté Gáborral találkoztunk, aki a függőségek kutatásával és kezelésével foglalkozik – jártunk egy heroinista tanyán, amikor már megszületett a gyermekünk. Ott kicsit sietősebbre vettem a lépést, mert tudtam, hogy itt van a gyerekünk a városban és nem volt mindegy, mennyi időt töltünk ezen a környéken.

András meg is kérdezte Máté Gábortól, aki itt dolgozott orvosként több mint tíz évig, hogy ebben a helyzetben hogyan lehet kívülállónak maradni és nem beleőrülni abba, hogy folyamatosan nagyon durva sorsokat lát. Ő mesélte, hogy az évek során egyetlen heroinista nővel sem találkozott itt, akit ne zaklattak volna szexuálisan gyerekkorában.

Ha kizárod, hogy megérintsenek ezek a történetek, akkor nem leszel empatikus, viszont ha magadba szívod, akkor meg fogsz őrülni. Szóval beengeded, de mégse viszed haza, ezt az egyensúlyt megtartva – dekázgat az ember – van, hogy sikerül, van, hogy nem.

András: Én kevésbe szívtam magamba a történteket, de nekem is voltak olyan pillanatok, amiket nem lehetett elfelejteni, például mikor eljöttünk a szír menekülttáborból és elköszöntünk a családtól, akiknél felvettük az ötödik gyerek születését és olyan közel éreztük magunkhoz, hogy még akkor is eszembe jutott a kisfiú arca, amikor a saját újszülött gyerekemre néztem egy évvel később.

Van még olyan hely, ahová nagyon szeretnétek eljutni?

András: Igen, például az Antarktisz.

Eszter: Minél kevesebb ember és minél több állat. Nagyon szívesen megnéznénk a Galápagos-szigeteket, Új-Zélandot, Tasmaniát.

András: A Karib-tengert sem nagyon fedeztük még fel, csak Kubában voltunk.

Kuba milyen volt? Azt, hogyan éltétek meg?

András: Mikor mi voltunk ott, akkor egy történelmi pillanat előtt állt az ország, azóta nagyon gyorsan változik minden. De ott olyan volt az élet, mint egy időkapszula, mintha beragadt volna az idő. Gyönyörű, de nagyon nyomasztó is volt egyben ez a letiltott fejlődés, amit láttunk.

Eszter: Ez az embereken is látszott, hogy egy megnyomorított történelmi idő végén vannak. Egyébként nagyon szép emberek, gazdag kultúra meg elképesztő építészet jellemzi – csak nehéz elvonatkoztatni ettől a rendkívül nehéz történelmi helyzettől.

Visszamennétek most akár Kubába, vagy bárhova máshova megnézni, hogy mi változott?

András: Persze, például Burmába vagy Iránba, rengeteget változtak ezek az országok, mióta ott jártunk.

Eszter: Most, hogy így kérdezed, két lehetőség ugrik be: elsőre az, hogy visszamennék-e dolgozni, a másik pedig, hogy visszamennék-e csak úgy utazni. Szinte mindenhova visszamennék, de csak turistaként. Kicsit szűkebb lenne az a kör, ahova biztosan visszatérnék dolgozni azonnal.

Volt, ahova nem is újságíróként utaztatok, ugye?

András: Például Kubában, Burmában és Iránban sem fedtük fel a szakmánk. Volt, ahol nem is lehetett megmondani, Iránba akkor be se engedtek volna minket. Burmában is olyan földalatti interjúkat készítettünk 7-8 éve, amiket csak inkognitóban lehetett megcsinálni. Újságíróvízummal valószínűleg be sem jutottunk volna az országba, vagy a folyamatos megfigyelés miatt nem dolgozhattunk volna.

Akkor nem is a realitást láttátok volna meg, nem tudtátok volna átadni a nézőknek?

Eszter: Nem is érdekelt volna minket egy ilyen típusú út. Ezért nem mentünk Észak- Koreába, pedig arra nagyon kíváncsiak lennénk és nagyon fel kéne kötni a gatyánkat, főleg lelkileg. De ilyen kompromisszumok árán, amikkel oda lehet menni újságíróként, így nem. Ez ugyanaz a helyzet lenne, mint amit egy icipicit éreztünk Gázában is, hogy az a lényeg, hogy te riporterként a helyszínen vagy, és nem az, hogy mi történik ott az emberekkel.

Hogy tudjátok kivitelezni a technikai részét a forgatásoknak? Pláne az ilyen helyeken.

András: Egyre egyszerűbbé vált, mindig nagyon kicsi felszereléssel utaztunk, egészen apró kamerákkal. Kaptunk olyan tanácsot is, hogy a mini DV kazettát a szennyes női alsóneműbe rejtsük, mert azt nem fogják átkutatni majd a reptéren. Ma már kártyák vannak és zsugorodtak ezek a dolgok, úgyhogy ez egyre egyszerűbb. Most pl. egy afrikai országban csak mobiltelefonnal forgattunk és ma már telefonnal is olyan anyag készül, hogy a vágó kollégánk első ránézésre nem mondja meg a különbséget.

Például egy olyan helyen, mint Irán, azért van kockázata, hogy elkapnak titeket a forgatott anyaggal, nem? Egy korábbi interjútokban olvastam is, hogy ebből a szempontból szerencsések vagytok, hogy nem egy nagyobb hatalmú ország újságírójaként mentetek.

Eszter: Igen, magyarként ez könnyebb, de Iránban így is rizikós volt minden résztvevő számára, hogy éjszaka interjúkat készítettünk a rendszerről. Ha megtalálták volna az anyagokat, mi is bajba kerültünk volna, ők meg aztán pláne, ami egyébként egy sokkal nagyobb felelősség.

Féltem, hogy ne kössünk ki egy szörnyű börtönben, még akkor is, ha minket biztosan elengedtek volna hamar, de azoket az embereket, akik a kazettákon szerepeltek, nyilván nem. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy soha nem kellett ilyen helyzettel szembesülnünk. Mert hiába nincs rajta az arcuk a felvételeken, csak-csak megremeg a kezünk, és ha képkockáról képkockára végignézik, biztos lett volna bennük valami, amiről azonosítani tudják, pedig volt, hogy az ember nevét se tudtuk, akivel készítettük, direkt ezért.

kidsnews.hu: Iránban azért hátrább is kellett lépned, mivel nő vagy, ez nem lehetett jó érzés?!

Eszter: Igen, mi oda egy filmfesztivál apropóján utaztunk és 10 napig elég kellemetlen érzés volt, hogy Andrásnak bemutatkoztak, én pedig csak álltam mellette, mint valami kiegészítő. Ez egy más kultúra, és persze nem mindenki ilyen. A díjátadó után a fiatalabbak odajöttek és kezet fogtak velem is. Ez azért jó érzés volt, jólesett.

A beszélgetés alatt rengeteget tudhattam meg más kultúrákról és sokkal nyitottabb lettem az emberek és a világ felé. Köszönöm a megtisztelő lehetőséget! Remélem sok hasonló tapasztalatot gyűjthettek majd a világról én is, mert talán más kultúrák és emberi sorsok megismerésével válik egy kicsit jobbá az ember (lánya).

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



Forrás:

Képek: On The Spot 

2017 Kidsnews | All rights reserved