Szabó Benedek és a Galaxisok -interjú


Kovács Barna (17éves) - 3 hónapja

A Szabó Benedek és a Galaxisok egyre ismertebb és népszerűbb a fiatalabb generációk körében annak ellenére, hogy nem igazán játsszák a rádiók és hogy nem próbálnak meg megfelelni senkinek. Benedek szavaival élve: mindig arra mennek, amerre éppen szeretnének.

A zenekar frontemberével készült interjúnkat terjedelme miatt két részletben közöljük.  Az elsőben Benedek gyerekkoráról és a Galaxisok felé vezető útról olvashattok.

kidsnews.hu: Milyen voltál gyerekként, és mennyire volt jelen az életedben a zene?

Benedek: Ha jól emlékszem én egy álmodozó típusú, nagyon sokat olvasó, eléggé érzékeny gyerek voltam, ami azzal is járt, hogy – bár könnyen barátkoztam – sok dolog érzékenyen érintett, például az a fajta erőszakosság, ami a gyerekek között azért hajlamos meglenni. A kisgyerekek – főleg a fiúk ­– elég szemetek is tudnak lenni egymással.

Én mindig egy csodabogárszerű kissrác voltam, aki csöndben ült a sarokban és gondolkodott, nyilván emiatt azért előfordult, hogy gúnyoltak.

Ez azért volt furcsa, mert közben nagyon szerettem focizni, jártam fociedzésre is, de aztán éles ellentétbe került a személyiségem és a sportközeg, amiről azért jól tudjuk, hogy milyen. Ennek ellenére nem voltam kifejezetten kívülálló, elég sok barátom volt.

A zene úgy jelent meg az életemben, hogy gyerekkoromban nálunk mindig zene szólt. Egy nagy házban laktunk Baja szélén, egy dombon ­­– most is megvan még egyébként, a szüleim ott élnek.

Apukám egy helyi hetilap alapítója és főszerkesztője volt, folyamatosan hatalmas vendégségeket tartott nálunk. Nagyon sok zenész volt a bajai ismerősei között, akiket gyakran meghívott. Családi barátok például a legendás bajai Fórum zenekar tagjai, de kilencvenhét körül megfordult nálunk Lajkó Félix és Varnus Xavér is.

13 éves koromban kaptam egy Offspring (los angelesi punk-rock zenekar – a szerk.) kazettát, és ezt addig hallgattam folyamatosan a walkmanemen, amíg eldöntöttem, hogy basszusgitáros leszek.

Pexels képe

Azt hittem, hogy a basszusgitár az a gitár, ami a magas részeket játssza, de apám nagyon gyorsan felvilágosított, hogy ez nem így van. Mondtam, hogy jó, akkor inkább gitáros leszek és elkezdtem gitározni. A keresztapámhoz, Nagy Imihez jártam órákra, nagyon jó tanárom volt, nem sokkal később pedig elkezdtem saját számokat írni. Ez kicsit meg is akasztotta a gitártanulmányaimat, mert a skálázás gyakorlása helyett inkább ezzel foglalkoztam.

Mondtad, hogy álmodozó típus voltál (ez talán a mostani szövegeiden is meglátszik), akkor is írogattál már verseket, dalszövegeket?

Ha jól emlékszem, már egészen kisgyerek koromban is írogattam novellákat, amiket nem mutattam meg senkinek.

Az újság miatt ugye ott volt a szerkesztőség, ahol én nagyon sokat szórakoztam azzal, hogy leültem a gép elé, amikor éppen szabad volt és írtam a saját élményeimről, például az iskoláról. Az egyik ilyen írásnak az volt a címe, hogy Összes szenvedéseim, az Adrian Mole-regények (A.M. Sue Townsend könyvsorozatának főszereplője – a szerk) után szabadon. Írtam még mindenféle kis történetet, meg kitalált filmekhez ajánlókat. Nagyon jókat röhögök, amikor megtalálom őket.

Az unokatesómmal nagyon sok horrorsztorit írtunk, mert ő nagy horrorrajongó volt már gyerekkorában is. Együtt néztük a filmeket, Stephen Kinget olvastunk, ilyesmi. Főleg ő írt horrornovellákat, de egyet-kettőt írtam én is. Szóval elég hamar megjelent az írás, az alkotás az életemben – a zenélés sokkal később.

Abból, hogy te gitáron tanulsz, illetve saját számokat írogatsz, hogyan jutottál el addig, hogy legyen saját zenekarod?

Tulajdonképpen abban a pillanatban, ahogy elkezdtem gitározni, csináltunk egy zenekart az unokatestvéremmel, illetve később több zenekart is, de ezek még inkább a szó klasszikus értelmében vett szobazenekarok voltak. Általában a szüleink voltak a közönség.

Az első igazi zenekarom nem sokkal az után született, hogy megkaptam az első elektromos gitáromat. 2002-ben megalapítottam a Downward nevű zenekart, amivel jellemzően feldolgozásokat játszottunk, például Marilyn Mansont, Nirvanát, amiket akkoriban hallgattam. Ebben a zenekarban egyértelmű volt, hogy az akkor 11 éves öcsém doboljon, aki nagyon tehetségesnek bizonyult. Pánczél Balázs, az első basszusgitárosunk most már sebész, de akkor még kutyalánccal a nyakában mászkáló punk volt. Voltak még különböző énekeseink, hol jobban, hol rosszabbul, de inkább rosszabbul játszottunk.

Eltelt pár év, lement pár zenekar és szép lassan megtanultunk zenélni. A sorsfordító dolog az volt, amikor 2006-ban elhatároztam, hogy mostantól én fogom énekelni a számaimat – előtte csak gitáros-dalszerző voltam. Nagyon rossz hangom volt, a mostaninál is sokkal rosszabb. Borzalmasan hamisan énekeltem, féltem is nagyon a nyilvános szerepléstől. Kétezerhatban már kicsivel több önbizalmam volt, amikor megalapítottam a Gyökkettőt. Gyakorlatilag innen datálható az a pálya, ami a Galaxisokig vezetett.

Az, hogy elkezdted te énekelni a számaidat azt is jelentette, hogy énektanárhoz jártál és ráfeküdtél a hangod fejlesztésére, vagy csak úgy belekezdtél?

Nem feküdtem rá igazából, az évek során jobb lett a hangom, mert minél többet énekel az ember élőben, annál magabiztosabban tudja kezelni, bár az alapvető hangkaraktere nem változik meg.

Ha az ember sokat játszik olyan környezetben, mint mi annak idején Baján, ahol legtöbbször kontroll-ládák sem voltak, akkor kénytelen-kelletlen megtanul énekelni.

Kanyarodjunk a Szabó Benedek és a Galaxisok felé, ha jól tudom az első albumod még szóló volt, ebből hogyan alakult ki a Galaxisok?

Igazából az első kettő. A második már a Galaxisok neve alatt jelent meg, de valójában az is szólólemez volt. Mindkettőt Jacopóval, a zenekar alapító tagjával és első billentyűsével vettük fel. Az a helyzet, hogy a Galaxisok-lemezek tulajdonképpen még mindig szólóalbumok, annak dacára, hogy a hangszerelésben most már részt vesz az egész zenekar, mert én vagyok a dalszerző, én írom meg a dallamokat, a témák nagy részét, a szövegeket. A legtöbb mai zenekar általában valakinek a szólóprojektje.

Az egész úgy kezdődött, hogy pár évig csináltam a Zombie Girlfriend nevű zenekaromat Budapesten, aztán ez kezdett elsikkadni 2012 környékén, nekem meg egyre jobban kezdett hiányozni az, amit a Gyökkettővel csináltam. Akkoriban voltak olyan dolgaim, olyan problémáim, olyan történeteim, amiket úgy éreztem, hogy magyarul szeretnék elmondani, egészen más zenei környezetben, mint a Zombie Girlfriend. Ebből lett gyakorlatilag egy hónap alatt az akkor még Szabó Benedek néven megjelent Kapuzárási Piknik tizenkét száma.

Az egy nagyon ihletett periódus volt, nagyon gyorsan elkészült a lemez. Azóta erre építve halad tovább a zenekar.

kidsnews.hu: Azon kívül, hogy szerettél volna kiírni magadból dolgokat célod volt, hogy zenei karriert építs, hogy egy új zenekart csinálj?

Benedek: Mivel én akkor már tíz éve zenekaroztam, egyértelmű volt, hogy zenekart szeretnék. Amikor a Galaxisok elkezdődött, én már – idézőjelben – elég tapasztalt zenész voltam, mert tényleg mögöttem volt tíz év különböző zenekarokban, és én igyekeztem ezeket a tapasztalatokat hasznosítani. Eleinte teljesen más jellegűnek képzeltem a zenekart; a Galaxisok első felállása trió volt, amiben Soma volt a dobos, Jacopo a billentyűs és én voltam a gitáros-énekes. Elkezdtünk turnézni, aztán észrevétlenül átalakultunk egy hagyományosabb felállású zenekarrá.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved