FLEX élménybeszámoló: középsulis diákélet az USA-ban


kidsnews (124éves) - 7 napja

Azért, hogy jobban megismerjük milyen az Amerikába érkező cserediákok élete most a FLEX program két korábbi résztvevője, a Kazahsztánból kiutazott Darina Ilina és a Szerbiában született Csipak Levente lesz beszélgető partnerünk. Darina jelenleg az Óbudai Egyetemen tanul Budapesten Levente pedig a Corvinus hallgatója.

A beszélgetés során szóba kerülnek majd a kint megszerzett tapasztalatok, az iskolák, a befogadó családok, de még a helyi ételek is. Tartsatok velünk!

A programról részletesebben itt olvashatsz

Darina te miért jelentkeztél a FLEX programra? Nehéz volt bekerülni?

“Én 2017-ben lehettem a FLEX program részese, és őszintén szólva azért jelentkeztem mert féltem átlagosnak lenni.”

Valami olyasmit szerettem volna csinálni, ami különleges és egyedülálló, ezen kívül azt gondolom, hogy a tanulás nem csak az iskolákban tankönyvekkel, hanem azon túl is létezik, egy ilyen kulturális változás pedig remek élettapasztalat lehet. Nem mondom, hogy könnyű volt bekerülni, nekem is csak másodjára sikerült. A legnehezebb az egészben, hogy nem tudsz előre tanulni rá, persze tudod gyakorolni és fejleszteni az angolodat, de ahhoz, hogy cserediák legyen belőled, rugalmas, nyitott, kommunikatív személyiség kell leginkább.

Levente te hogyan emlékszel a kezdetekre?

Én Szerbiában születtem, majd a 2011/12-es tanévemet töltöttem a FLEX program keretében az Egyesült Államokban. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatója vagyok. Már egészen fiatal korom óta szerettem volna közelebbről megismerni Amerikát, megtapasztalni, hogy miben különbözik az ottani életstílus, gondolkodás, mentalitás a miénktől. A programba nekem sem volt egyszerű bekerülni, egy többlépcsős tesztelési folyamatot kellett teljesíteni, aminek a végén kiderült, hogy kik mehetnek ki cserediáknak.

Melyik városban voltatok, milyenek voltak a sulik? Hamar befogadott titeket a közösség?

Darina: Én Greeley-ben, Coloradoban voltam gyönyörű hegyek között egy 105 ezer fős városban. A University High School-ban tanultam odakint, ami különbözött attól az iskolától, ahová idehaza jártam. Ennek ellenére nagyon szerettem, mert rengeteg dolgot lehetett csinálni, voltak klubok, különböző sportok, színház, és még csomó tevékenység, amik közül választhattál. Teret kaptam arra, hogy új, nekem tetsző dolgokat próbáljak ki. Nyilván nagy különbség volt az emberek és a szokások között, de az amerikaiak jellemzően nagyon kedvesek és barátságosak a külföldiekkel, így a beilleszkedés könnyen ment.

Pár hét múlva már úgy éreztem, teljesen oda tartozom, napról napra közelebb kerültem mindenkihez. Ahogyan a közmondás is mondja: ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a , rómaiak.

Én is igazodtam a kinti léthez, és ez volt a kulcsa, hogy befogadjon a közösség. Ettől függetlenül sosem szabad elfelejteni, hogy ki vagy és honnan jössz, meg kell találni az arany középutat!

“Én Solonban voltam, Iowa államban. Ez egy meglehetősen kis falu, és még ennek is a szélén éltem.”

Persze megvolt a maga varázsa, néha hétvégén arra ébredtem, hogy vadpulykák kopognak az ablakomon, néha esténként pedig arra értünk haza, hogy egy szarvascsorda “tart megbeszélést” a kertünkben.

Nagyon szerettem az amerikai iskolámat (noha ottani mércével kicsinek számított, négyszázan voltunk), a közösség gyorsan befogadott, bármelyik asztalhoz, bármelyik csoporthoz ülhettem ebédnél, mindenhol kíváncsiak voltam rám. Nyilván nem volt mindenki egyformán érdeklődő, de engem nagyon érdekelt Amerika, így ezekben az esetekben is megragadtam a lehetőséget, hogy a helyieket a saját hazájukról kérdezzem, erről pedig mindenki szívesen beszélt.

Hányan utaztatok ki a saját országotokból, egyáltalán volt velük valamilyen kapcsolat kint?

Darina: Amikor én utaztam, körülbelül 40-en voltunk Kazahsztánból és 20-an Kirgizisztánból az USA-ba tartó járaton. Ez a program több, mint 25 éve elérhető nálunk, évente nagyjából 120-an utaznak Amerikába vele. A valahai FLEXereknek van egy nagy közössége itthon, még mindig tartjuk a kapcsolatot egymással. Sok közeli FLEXer barátom van a világ különböző pontjairól is. Amikor kint voltunk, volt egy csoportunk, ahol megosztottuk egymással a tapasztalatainkat és élményeinket.

Sokan egy iskolában is voltunk, így vannak barátaim Ukrajnából, Dániából, Brazíliából, Németországból és Vietnámból is.

Hozzájuk könnyű volt közel kerülni, mert közös pontunk volt a program. Volt egy kazah lány rajtam kívül egy városban velem, de ő egy másik gimiben tanult. Azt hiszem ez mindkettőnkre pozitív hatással volt, mert hallottam helyzetekről, amikor egy nemzetből ketten voltak egy iskolában, és annyi időt töltöttek egymással, hogy ez gátolta őket a program lényegének megvalósításában, a beilleszkedésben és az amerikai élet megtapasztalásában.

Levente: A teljes akkori éves létszámot nem ismerem, de Szerbiából 65-en vettünk részt a programon. Olyan gyakran beszélhettem velük, amilyen gyakran csak akartam, erre vonatkozóan nem volt semmi megkötés, praktikus okokból azonban nem volt életszerű, hogy velük barátkozzak a legtöbbet, mivel egész messze voltak tőlem.

A szomszéd városban, Iowa Cityben volt egy jó montenegrói barátom, de rajta kívül relatív kevés hazámbeli emberrel tartottam rendszeresen a kapcsolatot a szervezett találkozókon kívül. A gimiben rajtam kívül még egy argentin cserediák volt, vele néha beszéltünk, de inkább helyi barátaim voltak.

Voltatok valamikor mélyponton az év során? Ha igen, akkor hogyan tudtatok kijönni belőle? Kire tudtatok támaszkodni?

Darina: januárban nagyon magányosnak éreztem magamat, karácsonyi szünet volt, tehát az iskolám zárva volt, a fogadó családom dolgozott. Kazahsztánban éppen nagy ünnep volt, ellenben Amerikával, és amikor anyukám felhívott, hogy elmesélje, az egész család együtt ünnepel, akkor fogtam csak fel igazán, hogy milyen messze is vagyok az otthonomtól és hogy mennyire hiányoznak. Ez a magányosság azonban sem tartott sokáig, mert a fogadó családom ott volt nekem, és mindig találtam embereket, akikkel a szüneteket tölthettem.

Levente: Nem mondanám, hogy volt mélypontom. Szerintem az itthoni családom sokkal nehezebben viselte a távollétemet, mint én, ami valahol érthető is. Én a saját álmaimat kergettem a világ másik felén, az ő életükből pedig érezhetően kikerültem, és csak heti egyszer beszéltünk telefonon.

Milyen volt a fogadó családotok?

Darina: A kinti családom lett az amerikai kalandom fénypontja. Jone és Glenn a fogadó szüleim a hatvanas éveikben jártak, de tele voltak vidámsággal és energiával. Hat (!) testvérem volt, mindegyikük idősebb volt nálam, és csak ketten éltek a szülői házban velem. A legkedvesebb és legokosabb emberek, akikkel valaha találkoztam 🙂

Mindig segítettek nekem és ott voltak mellettem, ha kellett. Érdekeltem őket én, a szülőhazám, családtagnak éreztem magamat teljes mértékben. Órákig tudtunk beszélgetni, társasozni, kirándulni, lovagolni.

Szerencsésnek érzem magamat, hogy ilyen jó emberekkel találkozhattam, azóta is tartjuk a kapcsolatot, volt, hogy meglátogattak engem itt, Budapesten.

Levente: A fogadó családom nagyon rendes és aranyos volt, teljesen befogadtak, soha nem volt kérdés, hogy részt veszek-e valamilyen programon. A templom kivételével, oda csak akkor mentem, ha akartam (de általában én jobban akartam, mint a fogadó tesóim). Elvittek a távolabb élő, floridai rokonokhoz is, és rengeteget utaztunk.

Milyen volt ezek után hazajönni?

Darina: Kettősség volt bennem, amikor év végén hazautaztam, mert hiányoztak már az otthoniak, de nem akartam otthagyni az új életemet sem.

Levente: Egyszer sem utaztam haza év közben, ezt nem engedi a program, és amúgy sem engedhettem volna meg magamnak a repjegyek árát. Az otthoniakkal is csak heti egyszer kommunikáltam (persze azért Facebookon néha küldtem egy-egy üzenetet vagy képet). Ez az ára annak, ha az ember teljesen be szeretne illeszkedni, szinte teljesen el kell engedni az addig megszokott otthoni életét, és 100 százalékban csak az új, kinti létével kell foglalkoznia.

Darina te, hogy tartottad a kapcsolatot a családoddal?

Minden nap beszéltünk WhatsAppon anyukámmal, hogy elmondjam neki, minden rendben van, egyébként pedig hetente egyszer beszéltünk hosszabban telefonon is. Néha voltak problémák az időeltolódás miatt (12 óra), amikor én aludtam, náluk akkor volt nappal. Anyukám egyben a legjobb barátom is, és sosem voltam messze tőle előtte hosszabb ideig. Meg is lepődtem, hogy izgatottságomban nem is sírtam, amikor elindultunk. Végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy elengedtek engem valóra váltani az álmomat. Az átmenet fájdalommentes volt, mert izgatott és kíváncsi voltam.

Az első hónapom Amerikában teljesen lenyűgözött, elképesztően örültem, hogy ott lehetek. Később megszoktam az amerikai napi rutint, mindennapinak tűnt a kinti élet.

Az angol nyelvvel nem volt problémátok?

Darina: Mielőtt kimentem, 8 éve tanultam angolul, de akadtak problémáim a beszéddel, néha a szleng miatt nem nagyon értettem , mit akarnak mondani a többiek. Egy hónap telt el, amíg teljesen átálltam és megtanultam a dolgokat, onnantól aztán teljesen szabadon ki tudtam magamat fejezni, és mindenki meg is értette.

Levente: Ennek szerintem több fázisa van. Az első az, amikor az embernek “kinyílik a füle”, és elkezdi hallani a saját hibáit, például a különbségeket a saját kiejtése és a helyi akcentus között. Ez pár hét után már megtörténhet. A következő fázis az, amikor tudatosan gyakorol, hogy “le tudja utánozni” a helyieket, ma is emlékszem, ahogy a tükör előtt gyakoroltam az r, t és l betűk helyes kiejtését.

Pár hónap elteltével aztán már nemcsak a kiejtés lesz közelebb az amerikaihoz, hanem már angolul is álmodunk.

Darina: Én is sokat gyakoroltam, beszélgettem a kinti szüleimmel a kocsiban zenehallgatás helyett, és amerikai TV show-kat néztem rendszeresen. Könnyű mindig mosolyogva bólintani, ha nem teljesen van meg, hogy mit mondanak neked, de jobb, ha inkább visszakérdezel, megkéred, hogy ismételje meg, magyarázza el, hogy megértsd és bővítsed a tudásod vele. Nem szabad félni a hibáktól.

Levente: Szerintem a belső motiváció tud a legtöbbet segíteni,

ha valaki tudja, hogy tényleg azért van ott, hogy megvalósítsa az álmait,

és egy olyan lehetőséget kapott az élettől, ami sokaknak nem adatik meg. Támaszkodni kell a fogadó családra, segítséget kérni, beszélgetni, elmesélni nekik, hogy hogy érzed magad.

Mi volt a legnagyobb különbség az otthoni és a kinti élet között?

Darina: A közvetlen környezetem gyökeresen megváltozott, otthon ugyanazokkal az emberekkel voltam körülvéve 10 éve, kint viszont különböző barátaim voltak teniszről, az ebédlőből, matekról és máshonnan is. Ami még különbség volt, az a kaja. Az amerikai ételek ízesebbek voltak az otthoniaknál, a baj az volt, hogy nagyon finomak is, amikor az összes fajta édességet kipróbáltam, realizáltam, hogy sokkal nehezebb lettem 🙂

A kinti családom sokkal lazább volt, otthon mindig a szüleim kontrollja alatt voltam, ezért volt új tapasztalat, hogy odakint bíztak bennem, és engedték, hogy a saját hibáimból tanuljak.

Levente: Óriási különbség nem volt. Amerikában több időt töltöttem az iskolában és az iskolához kapcsolódó tevékenységekkel, mint otthon, így kevesebb idő maradt más hobbikra. Emellett Amerikában még egész gyakran főztem, hogy minél több szerb és magyar étellel tudjam megismertetni a fogadó családomat.

Miért ajánlod a FLEX programot? Milyen nehézségekkel kell szembe nézzek, ha esetleg nekivágok?

Darina: A program egy szuper lehetőség, hogy változz, változzon az életed, kapcsolatokat építs, és egy jobb emberré válj.

A csereévem után vettem észre igazán, hogy a világ hatalmas és tele van érdekes új dolgokkal, ezért jelentkeztem egy magyar egyetemre.

Ezért vagyok, aki vagyok jelenleg. A tanácsom az, hogy ne várj el sok dolgot, és nem fogsz csalódni. Tartsd észben: “Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen más”. Ha nagyvárosba kerülsz, rengeteg lehetőséged van új dolgokat csinálni, ha kisvárosba kerülsz, ott mindenki ismeri egymást, ha nincs tesód, minden figyelem rád irányul, ha sok tesód van, mind a barátaid lehetnek.

Légy pozitív! Mindig emlékezz rá, hogy különleges vagy, hogy sok diák közül te lehetsz kint, élvezd minden percét.

Te képviseled az országodat odakint ezért tartsd észben, hogy az alapján gondolkodnak majd a te szülőhazádról, amit te képviselsz, mondasz, vagy teszel. Volt egy „lifehack” amit arra használtam, hogy könnyebben vegyem a beilleszkedéssel kapcsolatos akadályokat: amikor elhelyeztek, megkerestem pár diákot a suliból Facebookon, és hozzájuk kapcsolódtam első nap. A jó kezdés tényleg sokat segített.

Cikkünket a Flex Hungary és az American Councils for International Education támogatta.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved