“Nem a vér számít” – Az örökbefogadás érzelmi oldala


Tigirl (15éves) - 1 hónapja

Valamilyen szinten mindig a szaporodás és a családalapítás körül forog az életünk, az örökbefogadás viszont valahogy mégis tabu. Van szerencsém az ismerőseim között tudni két olyan hölgyet, akik végigjárták a folyamat hosszadalmas, olykor iszonyatosan nehéz állomásait, és most egy-egy boldog fiú anyukájaként élnek. Velük beszélgettem a témáról, és örömmel konstatáltam, hogy szinte mindenben különbözött a véleményük.

Az anonimitás megőrzése érdekében az anyukák és a gyerekek is álnéven szerepelnek.

Mi alapján döntöttétek el, hogy a nyíltan vagy titkosan fogadtok örökbe?

Tímea: Én kezdettől fogva tudtam, hogy újszülött gyereket szeretnék, minden lehető pillanatát át akarom élni és ki akarom élvezni az anyaságnak, illetve a kicsinek is a lehető legtöbbet akartam megadni. Ezért még a nyílt örökbefogadás kockázatait is vállaltam.

Johanna: Én viszont képtelen lettem volna rá, hogy szemtől szembe álljak, pláne beszélgessek egy nővel, aki aztán nekem adja a gyerekét, valószínűleg azért, mert én nem tudnám magamról elképzelni, hogy valaha is ilyet csinálnék. Így még az az érv sem tudott meggyőzni minket, hogy a nyílt sokkal gyorsabb.

Mik az emlegetett kockázatai a nyílt örökbefogadásnak számotokra?

Tímea: Mivel mindkét fél ismeri a másik adatait, fennáll a veszélye, hogy – akár idő előtt – felkeresi az egyik a másikat, és ez nem ütközik jogszabályba. Ráadásul az első hat hétben az örökbeadó anyának jogában áll meggondolni magát és visszavenni a gyereket, de erre én személy szerint nem is gondoltam, nem tartottam tőle, az örökbeadó anya, aki nekünk adta a gyermekét nagyon határozott szándékú hölgy volt.

Johanna: Ezutóbbi jogszabály viszont a titkos örökbefogadásra is vonatkozik. Emlékszem, hogy én nagyon féltem az első hat hét miatt, még úgy is, hogy már öt hetes volt a gyerek, amikor először láthattuk, tehát lényegében csak egy hét stressz volt. Lehet, hogy az volt a félelmem oka, hogy van ismerősöm, akivel megtörtént.

Nyílt örökbefogadóként tudod, hogy miért mondott le az anyuka a gyermekéről?

képünk illusztráció

Tímea: Nekem az anya azt mesélte, hogy Máté nagyon váratlan gyerek volt, az első három hónapban egyáltalán nem voltak jelei a terhességnek, így az abortusz már nem volt opció mire kiderült a várandósság. Már az első gyermekét is fiatalon szülte és nehezen tartották el a párjával, Mátéról pedig végképp nem tudtak volna megfelelően gondoskodni. Ezért döntött az örökbeadás mellett, de kikötötte, hogy ismerni akarja az örökbefogadó szülőket, akik csak diplomások lehetnek, tehát érdekelte a gyerek sorsa.

Miért választottátok az örökbefogadást?

Johanna: Én mindig is anyának készültem, a férjem felé is ezt komunikáltam. Sok-sok lombikprogramban részt vettünk (kicsit túl sok is volt), de nem jött össze a rengeteg borzalom ellenére sem. Kicsit mindig is kételkedtem benne, pedig az orrom előtt volt rá egy tökéletesen sikeres példa.

Egy idő után betelt a pohár ezzel a módszerrel, de az az elhatározásom, hogy én nem fogom anélkül leélni az életemet, hogy nem voltam anya, soha nem ingott meg.

Így merült fel ez a lehetőség, és mivel a környezetemben nagyon sok pozitív kimenetelű példa volt erre, mi is belevágtunk.

Tímea: Nekünk kimaradt a lombik, de 3-4 évnyi kudarc után mi is elmentünk kivizsgáltatni magunkat, aztán injekcióban kapott peteérést segítő hormonokkal is próbálkoztunk. Azonban mielőtt a harmadik adagot kaptam volna, kezdett bederengeni, hogy ez annyira “mű” és hogy én ezt nem akarom. Végül nem is kaptam meg az utolsó szurit, mert hiánycikk volt az oltóanyag.

Egyszer jött egy érdekes álom, ami hiába csak egy álom, mégis elkezdtem pörögni rajta: egyik nap egy kétéves-forma kisfiú betoppant a lakásunkba. Még életemben nem láttam előtte, de aztán becsuktam az ajtót, és akkor úgy éreztem, hogy ő az enyém. Levettem a cipőjét, mintha csak a játszótérről jöttünk volna, akárcsak egy család. A kezdeti meglepetés, kis idegenkedés átcsapott bensőséges szeretetbe. Mi ez ha nem egy biztos jel az örökbefogadásra?

Mennyire voltatok felkészülve a gyermekek érkezésére?

Tímea: Én nagyon izgatott voltam, mindig tudtam, hogy nekem is lesz gyerekem, így folyton babázni jártam az összes ismerősömhöz, és a végére nagyon jó rutint szereztem. A szülés előtt 5 nappal megismertük az életet adó anyát, és a szülésnél is ott lehettem. Otthon már nagyon sokkal a gyermek születése előtt be volt rendezve minden, már csak a baba hiányzott a képből.

Johanna: Én először szintén nagyon lelkes voltam, de mi dupla annyit várakoztunk a gyerekre, és a végére már nagyon el voltam keseredve, hogy nekem meg soha nem lesz gyermekem. Irigy voltam az ismerőseimre, barátaimra, akik várandósok voltak vagy már volt babájuk, és én pont hogy nem bírtam rájuk nézni sem. Amikor egyik reggel jött a telefon, hogy öt hete született egy kisfiú a városban, teljesen váratlanul ért és nagyon felkészületlen voltam. A hívást követően – kemény 5 perc erejéig – megnézhettük és kézbe is vehettük a gyermeket, majd volt 24 óránk, hogy döntsünk az ő életéről és a miénkről is.

képünk illusztráció

8-10 nap állt a rendelkezésünkre, hogy rohamtempóban összerakjuk a kiságyat, a gyerekszobát, a barátnőimtől hoztam haza zsákban a kinőtt babaruhákat és pánikszerűen kerestem a szakkönyvekben, hogy előbb etetni vagy tisztába kell-e tenni. A véletlen furcsa összjátékaként én már tudtam Bulcsú születéséről korábban is, mert éppen abban a kórházban dolgoztam, és csak úgy kíváncsiságból felmentem a szülészetre. Ott hallottam a védőnőtől, hogy nem rég született egy kisfiú, akit szabályellenesen megkörnyékezett egy örökbefogadó pár, le akarták fizetni, hogy az állami eljáráson kívül adja nekik a gyermeket, de az anya szerencsére nem ment bele. Még ma is a hideg kiráz ettől az egybeesésétől, hogy most pont azt a gyereket nevelem, akinek a sztorija hallatán végleg elkeseredtem.

Mennyire publikus ez a tény, hogy örökbefogadtatok?

Johanna: A felkészítő-tanfolyamon azt tanították, hogy az óvodában el kell mondani, de én nem mondtam el. Nem akartam kitenni annak Bulcsút, hogy ha valami gond van, akkor ráfogják erre, egyébként is nehezen indult neki az óvoda. Úgy általánosságban egyébként szerintem kifejlődik bennünk egy radar, amivel eldöntjük a beszélgető partnerünkről, hogy ő ezt el tudná-e fogadni vagy sem. Ez a családon belül is így van, ugyanis nem egyértelműen békül ki minden családtag ezzel a ténnyel.

Tímea: Mi ebből nem csinálunk nagy titkot, sőt, kezdetben az egyesület babatalálkozóira is jártunk. Most már kicsit jobban visszafogtam magam, mert rájöttem, hogy ez nem csak rólam, hanem a gyerekről is szól, ezért nem mondhatom el bárkinek és nem is akarom. Egy olyan magánjellegű dologról van szó, amit csak akkor mondok el, ha muszáj. Nyilván az orvossal – főleg genetikai kérdésben – közlöm, amit hál’ istennek általában jól kezelnek, hiszen ma már egyre elterjedtebb, és egyre szélesebb körben elfogadott.

Hogyan és mikor tudták meg a gyerekek az igazságot?

Johanna: A tanfolyamon azt tanították, hogy ha erről vagy hasonlóról kérdez a gyerek, akkor a válaszban ezt is mondjuk el. Na most az én fiam soha nem kérdezett, pedig volt egy időszak, amikor körülöttünk sorban szinte mindenki terhes volt. Bulcsú meg csak annyit mondott, hogy “Láttad az Anikót, anya? Hogy elhízott!”. Erre mondtam, hogy “Nem elhízott, hanem a hasában lakik a Dóri kistesója”, mire a válasz csak egy vállrándítós “Ja, jó” volt, totálisan nem érdekelte a dolog. Egyszer, talán 3 évesen megkérdezte egy ismerősünk gyerekei kapcsán, hogy mi az hogy ikrek, és így megint eljutottunk a témához: “És anya, mellettem ki volt a te hasadban?” “Kicsim, melletted senki, de az a helyzet, hogy te sem voltál az én hasamban.” “Tényleg? Akkor én hol voltam?” “Te az én szívemben voltál…” “Ja, oké.” Na így nehéz bárhogy is közölni a gyerekkel ezt a tényt. Direkt információként még ma sem tudja, de a gondolattal és érzéssel már játszadozik, úgyhogy valószínűleg hamarosan összerakja a képet.

képünk illusztráció

Tímea: Máté 6-7 évesen már tudta, ő egyszer rákérdezett, hogy “Anya, nekem miért nincs testvérem?”. Erre én mondtam, hogy ne lepődjön meg, de neki van egy testvére, csak nem “úgy”. Ugyanis tényleg van egy fél (vagy talán édes) testvére, aki valószínűleg a vér szerinti anyukájával él (azért is volt számomra fontos, hogy nyílt örökbefogadás, hogy minél több információt be tudjak gyűjteni a vér szerinti családjáról, mert így ha róluk kérdez a gyerek, akkor tudok válaszolni). Máté nagyon megörült, és elkezdett kérdezgetni a nővéréről, de ennél tovább nem ment, egyáltalán nem firtatta a hogyant. Ma már viszont azt is tudja, hogy ha nagyobb lesz, akkor akár találkozhat is velük és jogilag még örökölhet is. 

Befolyásolja a kapcsolatotokat a gyerekekkel ez a tény?

Johanna: Egyáltalán nem. Ugyan amíg várakoztunk Bulcsúra, elgondolkodtam rajta, hogy “Eztán vajon úgy fogok felkelni minden nap, hogy nekem van egy gyerekem, aki nem is az enyém?”. Rájöttem, hogy nem, sokszor hónapokig eszembe sem jut, és szerintem igazából nincs is jelentősége, mert ugyanúgy szeretem és ugyanúgy ismerem, mintha én hordtam volna ki.

Tímea: Nem, nekem sem. Hiába lép már lassan a kamaszkorba, Máté ugyanúgy elmond nekem mindent, nem bízik bennem kevésbé emiatt az apróság miatt.

Mégiscsak mi neveljük, én vagyok az ő szemében az anya. Sokszor meg is kapjuk, hogy “Tiszta anyja ez a gyerek, úgy hasonlít”.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



Forrás:

képek: pixabay.com

2017 Kidsnews | All rights reserved