„Az emberek ki vannak éhezve a valódi történetekre” – interjú Varró Szilvia, Pulitzer-díjas újságíróval, az Aeffect Communications vezetőjével


Kovács Barna (18éves) - 6 napja

Csillagászat és színészet. Két szakma, amik között látszólag semmilyen összefüggés nincsen, legutóbbi interjúalanyom azonban a legnagyobb természetességgel mesélte el, miként tanult moslékkeverés közben képleteket, álmodozott a színészetről, és vált végül nyelvszakos egyetemistából Pulitzer-díjas újságíróvá, majd kommunikációs szakemberré, mindezt a végtelen kíváncsiságának és igazságérzetének köszönhetően. A munkáiról, valamint a média múltjáról, jelenéről, és jövőjéről beszélgettünk.  

Annak ellenére, hogy korábban nem újságíró szerettél volna lenni, miközben aktívan űzted ezt a hivatást otthonosan érezted magad? Úgy gondoltad, hogy ez az az út, amin járnod kell?

Persze. A kilencvenes években a Népszabadság – ahol én is dolgoztam eleinte – volt a legnagyobb napilap itthon. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy ez mit jelentett. Ami ott megjelent, azt mindenki olvasta, aki számít. Itt elég gyorsan megtaláltam, hogy mi az, ami engem érdekel, ám az is nagyon gyorsan kiderült, hogy nekem szűk az itt rendelkezésemre álló mozgástér.

Nagyon merev struktúra jellemezte a lapot, a szerkesztők egy része még a rendszerváltás előtti időszakból jött, óriási tudású emberek, de autoriterebb stílussal. Hamar kiderült, hogy a riport az én műfajom, de sok ideig 3 mondatos híreket írogattam.

Más világ volt, nyilvánvaló volt hogy előbb a kishírek írásánál kell kezdeni. Rengeteg sonkásszendvicset vittem a főnökeimnek, vagy az egyik főnököm potencianövelőszerről kiadott könyvét fordítottam. Körülbelül másfél év után jelent meg az első nyúlfarknyi cikkem egy iraki hírről, alatta a monogramommal: V. Sz. Ezt anyám a mai napig őrzi. Valódi cikkekem a Magyar Narancsban jelent meg először, ahol szabadabb volt a légkör és bármit lehetett írni. 

Mennyire könnyű hétköznapi életet élni úgy, hogy az ember első kézből értesül olyan történetekről, amik nem feltétlenül szép dolgok? Mennyire szükséges az, hogy az ember kicsit kívülálló legyen?

A politikai témájú, vagy gazdasági oknyomozó cikkeknél tudsz kívülálló lenni, ezeknek nincs nagy érzelmi töltetük. Társadalmi ügyek esetében viszont nem vagy jó újságíró, ha nem mész elég mélyre. Az egyik első cikkem egy kelet- magyarországi gyermekotthonról szólt, ahol a 12-14 éves kisfiúk megfojtották egy társukat a cipőfűzőjével. 

Próbáltam utánajárni, hogy hogy nem vették észre a nevelők az előjeleket, ami a tragédiához vezetett. Később is nagyon sok gyilkossággal, etnikai feszültséggel foglalkoztam, volt, ahol már a támadás után pár órával a helyszínen voltam.

2009 februárjában például ott voltam a romagyilkosságok emblematikus helyszínén, Tatárszentgyörgyön, ahol édesapja kezében lőttek le egy ötéves gyermeket. Másnap a kislányommal kint voltam a Szent István parkban, és ahogy nevetve rohant felém, kimerevedett az idő: azt éreztem, hogy nem lehet elviselni ezt a párhuzamos valóságot.

Van olyan cikk amire nem vagy büszke? 

Persze. Sőt, részben azért is hagytam abba az újságírást, mert egy idő után arra döbbentem rá, hogy az újságíró gyakran csak része lesz a problémának, elmélyít egy-egy problémát azzal, hogy belehelyezi a nyilvános térbe, ahelyett, hogy az adott közösség helyben megoldaná azokat. Egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy a helyben élők élete nem lett-e rosszabb a cikkeim által. Ez egy komoly etikai dilemma volt: odamegyek, megírom, visszajövök, helyben pedig felbolydul az élet.

Később okozott gondot az életed során bármilyen cikked, amit korábban megírtál?

Egyszer egy szélsőjobboldali rendezvényen egy cikkem miatt meg akart rúgni egy ismert politikus, egy másik ismert ember viszont önnön testével védelmezett. Ez vízválasztó volt, mert ekkor héthónapos várandós voltam, és itt döbbentem rá, hogy anyaként nem tudok bizonyos dolgokat már bevállalni. Volt olyan is, hogy egy politikai ügyben írtam baloldali kormány idején és utána a televízióban eléggé meghurcoltak miatta. Ekkor azt tanultam meg, hogy milyen, ha az adott politikai táborból kibeszélsz és hogy politikai ügyekben aligha létezik objektivitás.

Most is tisztán politika újságot írni?

Az első tíz évben azt gondoltam, hogy objektív vagyok és kiderítem az igazságot. Aztán arra jöttem rá, hogy ez bonyolultabb, mindünkön van egy szemüveg, amin keresztül látjuk ezeket a dolgokat.  Mindenki áll valahol.

Ezzel azt mondod, hogy újságíróként mindenképpen valamilyen kompromisszumot köt az ember?

Ha az ember őszinte és kicsit bölcsebb, akkor rálát arra, hogy nem feltétlenül mindig az van, amit ő gondol. Mindig valakinek az agendája szerint működik. Amikor történik valami, amivel kapcsolatban elkezdesz oknyomozni vagy riportot írni, akkor te óhatatlanul az egyik oldalról kapod az információt és van egyfajta elfogultságod. A helyzet még sokkal rosszabb lett politikai szempontból, mint amikor én újságíró voltam, sokkal kevésbé van például átjárás ellenzéki és kormánypárti médiák között, nagyon élesen elkülönül, hogy kinek mi a narratívája. Boldog vagyok, hogy ebben nem kell újságíróként benne lennem

Korábbi interjúkban mondtad, hogy a Pulitzer-díj egy vízválasztó volt számodra. Úgy döntöttél, hogy kiszállsz az újságírásból. Mondtad, hogy újságíróként belül vagy bizonyos történeteken és nem is tudsz kívül maradni. Gondolom a híreket is naponta első kézből kaptad meg. Milyen volt ebből egyszer csak kiszállni?

Nem teljesen szálltam ki. Részben folytattam, amit újságíróként abbahagytam, csak más oldalról. Elsőként egy társadalmi ügyekkel foglalkozó ügynökséget hoztam létre, vagyis más oldalról támogattam meg társadalmi ügyeket. Erről pár év után kiderült, hogy nem tud megélni Magyarországon, ezért azóta egy másik cégem van, ahol ugyan segítjük civilek munkáját, de alapvetően cégekkel dolgozunk és sokat foglalkozunk a fiatal célcsoport elérésével. 

Ha azt kérdezed, hogy például a pártpolitika hiányzott-e, az egyáltalán nem. Most is csak nagyon távolról olvasom a híreket, és boldog vagyok, hogy nem tudom pontosan melyik pártnak ki a frakcióvezetője. 

Milyenek a fiatalok hírfogyasztási szokásai? Hogyan változtak a hirdetési szokások?

Közhely, hogy a fiatalok inkább a közösségi médiát használják, nyomtatott sajtót nem fogyasztanak. Digitális szakadék van azonban eszközhasználatban: Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön a fiatalok például jóval hátrányosabb helyzetben vannak az ország többi területén élő 15-29 éveshez képest. Drámaian megmutatkozik ez a mostani online oktatásnál, ahol teljes régiók zuhannak ki az oktatásból, mert nincs hozzá eszközük. Csak egy pár hónapnyi online oktatás következtében sokezer gyerek marad le és talán hullik ki örökre az iskolából. 

A nyomtatott sajtó olvasottsága nagyon minimális. Szerintem Magyarország nagyon pici piac, az emberek egyre kevesebbet költenek rá. Őszintén szólva én sem vásárolok nagyon – volt újságíróként – magyar lapot, viszont járatom a New Yorker-t. Egész egyszerűen azért, mert a New Yorker egy olyan lap, amit én is szívesen írnék. Nyolc-tíz oldalas hosszú riportok vannak benne különböző történetekről. Úgy van megírva a sztori, hogy engem eredetileg egyáltalán nem érdeklő történetek is le tudnak kötni. 

Miben volt más cikket írni 20 évvel ezelőtt? Mennyiben változtatta meg a munkafolyamatot az internet hiánya?

A kilencvenes években ha érkezett egy sztori, lebattyogtam az archívumba, szóltam az ott dolgozó lányoknak, hogy szeretnék mondjuk a Baranya megyei bányászokról anyagokat. Pár órával későbbre összeválogatták nekem, én meg komótosan elolvasgattam. A következő napokban találkoztam az informátorommal, az ügy érintettjeivel, 10 napra rá összeállt a sztori. Ezzel nem azt mondom, hogy lazább volt az újságírói munka, mert több sztorin dolgoztál egyszerre, csak épp volt idő 15-30 emberrel beszélgetni Ma ha megjön az információ, óriási nyomás van az újságírón, hogy le ne maradjon a hírversenyben, ezért gyakran ellenőrizetlenül kiteszi.

Emiatt van sok kevésbé minőségi cikk is?

Igen, nagyon durva a hírverseny, nehéz ebben újságírónak lenni. Meg persze: ki az újságíró? Én, aki elértem 20 ezer embert egy-egy cikkemmel, vagy a blogger, aki egy gagyi videóval 120 ezret? Én megengedő vagyok, miközben az újságírói etikát meg nagyon fontosnak tartom. Szerintem nagyon felhígult, fellazult ez a dolog, és ez fáj etikai szempontból, de nagyon izgalmas is.

Jelenleg az interneten rengeteg minőségi tartalom található, de mellette sok a silány is. A jövőben valahogy jobban elválasztható lesz szerinted a kettő, vagy – a mostani helyzethez hasonlóan – ömlesztve lesz?

Szerintem ez felvethet a mesterséges intelligenciával kapcsolatos dilemmákat is. Mi lesz, ha a mesterséges intelligencia átveszi az uralmat? Sok helyen már most az algoritmus rakja össze a sport, pénzügyi meg választási híreket. Nem fogja elvenni az újságíró munkáját, mert azt analitikus gondolkodást, a jó kérdéseket, az odafigyelést, az empátiát nem tudja semmi helyettesíteni, viszont a mesterséges intelligencia tök szuperül alánk tud pakolni dolgokat.

Nagyon hasznos oknyomozáshoz, hogy az algoritmus fel tudja fedezni, hogy például egy adott cég több adatbázisban is megtalálható. Erre egy ember sosem jönne rá, nem tud annyi adatbázist átböngészni.

Tehát szerintem folytatódik a jelenlegi trend, hogy szükség lesz a trash tartalomra, de talán egyre jobban igényli az olvasó a nem reklámízű, minőségi contentet is. 

Nem lehet, hogy az embereknek inkább egy idő után kikopik a minőségre való igénye? Jelenleg ugyanakkora nézettséget tud generálni az a podcaster, aki ezt a szakmát egyáltalán nem tanulta, de szerzett egy neves vendéget, mint az aki profi műsorvezetőként gyárt beszélgetős műsorokat az internetre.

Én megveszekedett optimista vagyok. Azt hiszem, hogy ezek csak hype-ok, amik le fognak menni, és eltűnnek. Elképzelhető, hogy 15 év múlva közösségi média sem lesz, és podcastok sem lesznek. Hogy mi lesz, azt nem tudom. De nem tudom elképzelni, hogy az emberek teljesen elhülyüljenek. Szerintem mindkettő meg fogja találni a saját útját és közönségét.

Vajon ébreszthető igény az emberekben a minőségre?

Azt látom, hogy ha olyan ügyfeleink vannak, akik engednek valódi tartalmakat csinálni, az nagyon megmozgatja az embereket. Előbb-utóbb kijön az, ha csak marketingblablát tol az ember. Az utóbbi időben sok közösségi média kampányt készítettünk, és az látszik, hogy az emberek borzasztóan ki vannak éhezve valódi történetekre.

A koronaválság kapcsán például rengeteg bullshit, fölösleges okoskodás olvasható-hallgatható. Mi erre indítottuk el Monostory néven egy podcastot a bakonybéli bencéseknek, és világosan látszik az elérésekből, hogy a valódi szóra van igény. Nem hiszem, hogy az emberek elhülyülnek, abban bízom inkább, hogy egyre jobb lesz. Például, ha az oktatás jobb lenne…

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved