A törődésre és az odafigyelésre minden embernek szüksége van még akkor is, ha nem vallja be. Elsősorban ezt a családunktól kapjuk meg, és amikor ezt valaki olyan adja, aki nem vérszerinti rokon, vagy családtag akkor az emberben megváltozik valami.
Megfogalmazódik bennünk, hogy önmagunkban is értékesek vagyunk, hogy nem csak a szüleink szerethetnek bennünket. Úgy vélem ez az önállósodás egyik részfolyamata. Amikor egy kicsit jobban kezdünk nyitni a világ felé. Azonban fontos megjegyezni, hogy akivel az első ilyen élményünk zajlik, nagyban meghatározza az életünket. Hiszen sokakban ekkor alakul ki a bizalom a másik felé.
Viszont, ha ezzel valaki visszaél, az elősegíti egy bizalmatlan ember növekedését addig, míg ezen tapasztalata, meg nem változik. A másik véglet az, amikor ez az élmény pozitív érzelmekkel társul. Amikor ez a bizonyos ’ kívülálló ’ nem tapos át a másik lelkén és tisztelettel bánik vele.
Azt hiszem a második eset egy szerelmi kapcsolattal társulva igen bensőséges légkört, érzelmi kötődést tud létrehozni. Azt gondolom, minden egyes új kapcsolat alkalmával átéljük ezt, csak már vélhetően bölcsebben. De vagy volt / vagy lesz az ember életében olyan állapot, amikor ezt a már szinte paradicsomi létet megtapasztalja.
A kulcs szó itt is a bizalom.
A másikba vetett hitünk azzal kapcsolatban, hogy amit vele megosztottunk (legyen szó lelki vagy testi dolgokról, a gondolatainkról, élményeinkről) a kettőnk titka marad. Mert amit íly’ módon mondunk el az értékes és fontos a számunkra, és a másikat annyira fontosnak tartjuk, hogy ezt megosztjuk vele. Az alábbi vers egy olyan kapcsolatról tesz tanúbizonyságot, melyben a felek közötti bizalom révén a tisztelet és a csodálat is kölcsönösen kialakult. Nézzük hát, hogy vetette ezt papírra Horváth Imre, 20. századi erdélyi magyar költő:
Felvettelek s szinte álom,
súlyod olyannak találom,
s töretlennek tiszta fényed:
forgatlak, fél szemmel nézlek,
s mint ki a porba kotorva
aranyat lelt, olyanforma
érzés fog el, míg a Napnak
két ujjam közt felmutatlak.
Sav vagyok: fémed feloldom.
Vadász vagyok: vezess sólymom.
Húsom vagy, és én a csontod.
Zászló vagy: kezem kibontott,
s csúcsra tűztem veled – látod –
a szerelmi szabadságot.
Immár hozzámtartozó vagy,
Mint folyóhoz a futó hab.
Titkos órák vernek: tik-tak,
összegyűrlek, kisimítlak,
s hallom, amint így szólsz: Jól van,
hab vagyok hát a folyóban,
télben befagyok, és ha nyár van,
elapadok az aszályban,
a áradok, ha a víz árad –
szakadnak máris a gátak,
s pusztul, mi pompázón pangott.
…Félreverik a harangot.
Tehát bízni és lehetőséget adni a másiknak, hogy bízzon bennünk felelősség, amivel sok mindent tönkre tehetünk. De ha ezt jóra, a másik kiteljesedésének elősegítésére használjuk, egy egészen más szemszögből leszünk képesek szemlélni a világot. Mert:
„Az egymás iránti feltétlen bizalom, amely az igazi érzelmek alapja”.
Domokos József
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a Twitter-en és most már a YouTube-on is.
Megosztás:
