Nézd csak, itt egy japán! – részlet a könyvből


kidsnews (127éves) - 1 éve

Kazuhiko másnaposan üldögélt a Nyugati pályaudvar nemzetközi jegypénztárában egy koszos műanyag szé- ken. Már több mint egy hete tartózkodott Budapesten, kezdett hozzászokni a magyar ritmushoz, következés- képpen kezdett fáradni is. A testet és a lelket kiemelkedő tehetséggel pusztító magyar viszonyok közepette már nem egy örömtől ragyogó gyermekre, sokkal inkább egy fáradt és nyűgös törzsfőnökre hasonlított, akit a családja valami távoli helyre száműzött, hogy ott bizo- nyítsa népe rátermettségét. Előző este ismét borozott, rászokott arra, hogy sűrű magyar leveseket fogyasszon vörösborral, és ha megkérdeztük, hogy van, mit szeretne, annyit felelt csupán, levest akarok, és vörösbort. Vörösbort, még! Akarok! Még! És fotózni!

Gulyáslevest evett, ám a kenyérhez még vajat is szere- tett volna, így fogalmazott: vajat akarok. A vaj nem jött, a pincérnő sem, én pedig elmagyaráztam Kazuhikónak, ez ilyen, ebben az országban hamar megtanulja az ember, hogy bele kell törődni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné. Ám ekkor a pincérnő hirtelen egy tányért tett le Kazuhiko elé, majd azzal a lendülettel tovább is
perdült a dolgára, Kazuhiko pedig – hozzám hasonlóan – leforrázva nézte a tányért, amelyben pacal gőzölgött.

Ez mi? – kérdezte rémülten. – Ez az enyém?

Mondd még egyszer, hogy vaj!

Tessék? Mi ez?

Mondd, hogy vaj!

Báte – mondta Kazuhiko.

Pacal, báte. Báte, pacal – ismételgettem magamban, aztán intettem a hölgynek. Amíg odaért, azon tűnődtem, mit is gondolhatott ez a pincérlány a japánról, hát egészen pontosan azt, hogy – ugyan magyarul nem beszél, angolul is furcsán, viszont, hiszen így értette – a pacalt japán létére nemhogy szereti, de még a nevét is ismeri. Minden mást angolul rendelt, kivéve a pacalt, ezt gondolhatta a pincér- lány a japánról, és a rendelést egy olyan kérés feltételezett értelmezése után vette fel, amely nem hinném, hogy valaha is elhagyta volna egy japán ember száját: I want pacal.

Kész, mehetünk! – mondtam, miután megvásároltam a három darab retúrjegyet az Ady Endre intercityre. Miközben sétáltunk kifelé, Kazuhiko megkérdezte, milyen hosszú lesz az út.

Hét óra – feleltem.

Kazuhiko megállt, kővé dermedt, és elsápadt.

Hét óra?

Igen.

Uramisten! Én még soha nem ültem hét órát vonaton! Tudod, Japán nagyon kicsi.

Nagyon kicsi?

Igen. Nagyon kicsi.

Nem erről van szó – feleltem, és ebben a pillanatban ugyanaz a röhögőgörccsel járó felismerés hasított belém, mint tíz évvel korábban, amikor először jártam a nagyon kicsi Japánban, és egy jegyautomatánál eszembe jutott a punk, akit a Moszkva téri aluljáróban láttam tinédzser- koromban: nekifutásból karatézta le a telefonfülkét, mert az elnyelte a pénzét.

Nevettem, kínomban nevettem, és a zebránál Kazu- hiko felé fordulva, a Naha és Sapporo közti, több mint kétezer kilométeres távolságra gondolva fulladozva megismételtem: Japán nagyon kicsi?

Igen. Min nevetsz?

Nem megyünk messzire. Nem azért hét óra az út.

Hanem? Milyen messze van ez a Kolozsvár?

Négyszáz kilométer.

Micsoda?

Igen.

Négyszáz? Uramisten!

Nem Kolozsvár van messze.

Hanem? Nem Kolozsvárra megyünk?

De igen! Nincs messze Kolozsvár.

Akkor?

Illetve nem Kolozsvár van messze, hanem a vonat szar.

Hét óra egy vonaton! Uramisten!

Hét óra egy vonaton. Ezt a mondatot ezen a na- pon többször hallottam, mint azt, hogy Uramisten vagy fotózni akarok. Kazuhikót egyáltalán nem az zavarta, ami engem, hogy tudniillik a vonat a négyszáz kilométert hét óra alatt teszi meg, tehát lassú, nem az zavarta, hogy Japánban hét óra alatt az ember nem négyszáz, hanem ezerkétszáz kilométert tesz meg. Őt a távolság és a sebesség kölcsönhatásai a legkevésbé sem érdekelték, mert azt sem tudta, hol van vagy hová tart. Őt egyedül az a kérdés foglalkoztatta, mégis, mi a rossebet lehet csinálni egy vonaton hét órán keresztül? Soha nem ült még hét órát egy vonaton, én pedig soha nem gondoltam volna, hogy egy hétórás vonatút ilyen szórakoztató is lehet.

Az Ady Endre intercity Budapestről Kolozsvárra tartó járatának egyetlen okinavai utasa derűs kedvvel foglalta el helyét a másodosztályú ko- csiban. Előző este a lakásunkon megismerkedett egy kedves, fiatal lánnyal, akihez ugyan egy szót sem szólt, de a találkozás beindította a fantáziáját, és a kecses, fekete hajú, alacsony – tehát éppen hozzá illő – lányról szőtt ábrándjai egy boldog magyar élet reményével kecsegtetve indították útnak ezen a napsütéses májusi reggelen.

Szerinted tetszem neki? – kérdezte a barátnőmtől.

Semmit sem szabad kizárni – feleltük.

Ő nagyon tetszik nekem. Szerintem szexi. Szerintetek is szexi?

Szerintünk is szexi – feleltük.

Mint egy modell. Jó állása van?

Igen, jó állása van.

Okos?

Igen, okos.

És jól főz?

Nem, egyáltalán nem tud főzni.

Uramisten! – felelte, és többé nem érdeklődött a lány felől.

Az Ady Endre intercity, mint egy részeg munkanélküli a söntésből, óvatosan kitámolygott a Keleti pályaudvarról. Kazuhiko izgatottan nézett körül.

Van étterem?

Van.

Rendben – felelte, és ülve maradt, fegyelmezetten nyomkodta a telefonját, nézegette a képeit, vagy fotózott. Az első másfél óra problémamentesen telt, higgadtan tűrte mérsékelten hatékony haladásunk természetét, és amikor Szolnoknál felszálltak a szolnokiak, még arra is maradt ereje, hogy viccelődjön, a mosdóból visszafelé jövet kedvesen mosolyogva megijesztett egy szolnoki asszonyt, felemelte a karját, megrázta a kézfejét, mint egy szellem, és azt mondta: huhuhúú. A szolnoki asszony megőrizte lélekjelenlétét, sétált tovább, mintha mi sem történt volna, hiszen nem is történt semmi szokatlan, Szolnokon, a pár éve az ország legélhetőbb városának választott településen ennél azért magasabbra tették a lécet.

Ezután Kazuhiko közölte, levest akarok, és vörösbort,majd átköltözött a büfékocsiba. Amikor meglátogattam, éppen az asztalát ékesítő színpompás művirágot fotózta. Egy üres borospohár volt előtte, és a kihűlt leves, amiből alig evett.

Gyönyörű kép lesz – mondta, amikor meglátott, majd kért még egy pohár bort, és megigazította a csipkés terítőt. Visszatértem a helyemre, tájékoztattam a barátnő- met, hogy a gyerek jól van, játszik, iszik, majd elmerül- tem olvasmányomban. Püspökladánynál leszálltunk, hogy elszívjunk egy cigit. Kazuhiko már ásítozott, szívta az orrát, és amikor a vonat továbbhaladt, látható volt, hogy letelt az az idő, amit ő egy vonaton utazni szokott. Mocorgott, aztán mozdulatlanul, a kezét a zsebébe süllyesztve mereven meditált. Hol mocorgott, hol meditált. A szeme bevörösödött, és nem szólt egy szót sem. Arca megöregedett, úgy ült ott, ahogy egy hosszú repülőút utolsó órájában szokás: kiszolgáltatottan, reményvesztetten.

Az állandósult szenvedésnek a határra érkezés vetett véget átmenetileg. Kazuhiko leszállhatott elszívni egy cigarettát. Ahogy végignézett a vonaton, észrevette, hogy a rozsdás, szakadt, piros mozdonyunk lassan távolodik tőlünk a lapos bihari tájban.

Uramisten! A mozdony!

Lecserélik, gondolom.

Hm! Ez már Románia?

Nem. Ez a határ. Készítsd elő az útleveledet! Két izzadt határőr lépett fel a vonatra, és összegyűjtötték az útleveleket. Kazuhiko úgy nyújtotta át a magáét, hogy oda sem nézett, mozdulatlanul meditált tovább az ülésen. Amikor kipillantott az ablakon, egy mozdonyt látott elhaladni mellet- tünk. Az ellenkező irányba.

Uramisten! Ez a mi mozdonyunk? – kiáltotta kétségbeesetten, az elhaladó mozdony után nézve.

Igen – feleltem, miközben a határőrt figyeltem, aki ebben a pillanatban nyitotta ki Kazuhiko útlevelét.

Uramisten! A mozdony! Uramisten! – ismé- telgette Kazuhiko.

Mindeközben a határőr a kollégájához fordult, és diadalittasan felkiáltott:Nézd csak! Itt egy japán! A kolléga felkapta a fejét, a tett másfél méterrel odébb található színhelyére sietett, és megnézte az útlevelet, majd a tulajdonosát, a japánt.

Heló – mondta Kazuhiko.

Jó napot kívánok! – felelte a határőr, és eny- nyiben maradtak.

Román szakaszra érve már jól látszott, hogy a beteg segítségre szorul, így megpróbáltuk le- foglalni, szóval tartani, és elmagyarázni neki, hová is megyünk, mi is ott a dolgunk, hol kellene levadásznunk a fotót a könyvborítóhoz, a Hójá- ban vagy a Szamos-parton, mert ekkor még úgy gondoltam, hogy a Szamos a megoldás, a folyó a megoldás a fényre. De bármivel próbálkoztunk, Kazuhiko csak annyit felelt: le fogom fotózni, igen, mindent le fogok fotózni, majd visszavo- nult szenvedésének kietlen, hétórás magányába. Intenzíven mozgatta a lábát, vastag, puha bőre alatt az összes arcizma lüktetett a kíntól, és már az élet értelméről, vagyis a fényképezőgépéről és a telefonján található fényképek nézegetéséről is lemondott. Olyannyira megviselték a hétórás út viszontagságai, hogy Kolozsvárra érve, miután megtudta, hogy újabb kegyetlen megpróbálta- tás, egy tízperces séta vár ránk az Erzsébet útig, arra kért, vigyem a hátizsákját, mert ő egy ilyen rettenetes nap után képtelen cipelni ezt a terhet.

Kazuhiko, bár mást sem csinál, mint fotózik – akár egy pincér, aki nem eszik étteremben, vagy egy halász, aki tízévente egyszer mártózik meg a tengerben –, saját ma- gáról nem készít fotókat.

Nyomatékosan megkért minket arra, hogy lehetőleg ne is fotózzuk le őt, ha pedig mégis lefotóznánk, tartóz- kodjunk ezeknek a fényképeknek a nyilvánosságra hoza- talától, nekünk pedig eszünkbe nem jutott megkérdezni, miért. Boldogan vettük tudomásul, hogy a hiúságnak és öntetszelgésnek e színpompás szeméttelepén, melyet közösségi médiának neveznek, találkoztunk végre egy bölcs, megfontolt és magának való szamurájjal.

Ha szemfülesebb olvasóink figyelmesebben szem- ügyre veszik a kolozsvári televízió felvételéről készült képernyőfotót, mely az Elvonókúra című regényem helyi bemutatóján készült, az unatkozó közönség soraiban kiszúrhatják azt a lelkes okinavai irodalombarátot, aki a leghátsó sorban ülve ragyogó tekintettel, sűrűn jegyze- telgetve falja a Magyarországról érkezett szerző szavait. Abban a négy napban, amíg Kazuhiko a városban tar- tózkodott, hozzávetőlegesen húsz kolozsvári lány cserélt

profilképet a közösségi oldalán, mert Kazuhiko minden szép és érdekes lányt lefotózott az utcán, a képeket még ott a helyszínen megmutatta, és el is küldte nekik, ők pedig boldogan szökdeltek tovább és tették fel az oldalukra a képeket, melyeket aztán Kazuhiko, a lányok újdonsült ismerőse, büszkén mutogatott a telefonján.

Uramisten, nézzétek, milyen jó képet csináltam már megint!

Egyedül egy cigányasszonynak nem küldte el a róla készült képet, mert ő a fotózás után iPhone helyett a markát nyújtotta Kazuhiko felé. Elmondtuk neki, hogy ez a cigányasszony egy koldus.

Mi az a koldus?

A koldusok pénzt kérnek.

Miért?

Mert nekik nincs.

Miért nincs?

Ez bonyolult.

És mi az, hogy cigány?

Az még bonyolultabb. Majd egyszer elmagyarázzuk…

Kazuhikónak sűrű programja volt. A terepszemléken kívül irodalmi eseményeken is meg kellett jelennie, mert az én könyvbemutatómon kívül természetesen akadtak Áprily Lajossal, dédnagyapámmal kapcsolatos megemlékezések. Nincs az évnek olyan napja, amelyben a lelkes erdélyiek ne találnák meg egy évforduló és egy megemlékezés lehetőségét, így aztán Kazuhiko végighallgatott és végig- ült egy számára felejthetetlen másfél órás konferenciát, ahol hárman is előadást tartottak a költő életéről. A te- remben síri csend honolt, a költő szelleme lábujjhegyen lépkedett a széksorok között, Kazuhiko pedig fáradtan, egykedvűen üldögélt, és szívta az orrát. Egy előtte ülő fiatal lány, akinek a teste minden egyes orrszívásnál ijedten megfeszült, felajánlott neki egy zsebkendőt, de azt Kazuhiko udvariasan visszautasította. Szemét csak ritkán nyitotta ki, a székéről pedig mindössze egyetlen egyszer pattant fel, amikor a második előadó, egy csinos hölgy lépett a mikrofonhoz.

– Uramisten! Gyönyörű ez a nő – mondta, majd felállt, hogy közelebb férkőzzön, és fotókat készítsen róla.

Jártunk a Házsongárdi temetőben, felkutattuk a régi ház hűlt helyét a Hójában, megmásztuk a hegyet a Do- nát-szobrot keresve, ahol ismét cipelnem kellett a táskáját, majd az időjárási viszonyok, illetve a folyó környezetének tanulmányozása során közös megegyezéssel letettünk a Szamos fotózásáról, és figyelmünket a virágokra össz- pontosítva folytattuk tovább a fény vadászatát.

A virágokat a rokonok kertjében fotóztuk. A télizöldre mutatva elmeséltem Kazuhikónak, hogy dédanyám, Schéfer Ida azt kérte, sírját ezzel az igénytelen virággal ültessék tele, és azt is megpróbáltam kifejteni neki – meglehetősen kevés sikerrel, de annál lelkesebben –, hogy aregényem egyik első verziójában nem egy altatódal, hanem egy telkekről telkekre költöző bazsarózsatő kötötte össze a generációk történetét.

Igen, értem – mondta, és tovább fotózta a virágokat. A nap végére teljesen kipurcant. Az Insomnia nevű kocsma belső udvarán hosszú monológba kezdtem fo- lyókról, érrendszerről, családokról és népekről, magam is meglepődtem, milyen összeszedetten próbálom ösz- szefoglalni a regény lényegét, és amikor végeztem, azt

kérdeztem tőle elégedetten, na, mit gondolsz?

Jó ötlet. Menjünk haza! – felelte.

Mindjárt megyünk.

Elfáradtam. Rengeteg képet csináltam ma. Rengeteget. Hazaérve kiültem a verandára, néztem a csillagos eget, belélegeztem a kert sűrű rózsa- és gyümölcsillatát.

Kazuhiko megjelent, leült mellém, nagyot sóhajtott.

Uramisten!

Mi a gond?

– Csodálatos itt – majd pontosan egy másodperc elteltével hozzátette: – Megyek az ágyamba. – És felpattant.

Budapestre visszatérve Kazuhiko egy reggel azzal az öt- lettel hívott fel, hogy a regény kísérőanyagaként érdemes lenne megjelentetni egy húsz képeslapból álló kiadványt, tíz családi, illetve tíz olyan fotóval, melyet ő készített a terepszemlék során. Az ötlet elnyerte a tetszésemet, meg is valósult, hiszen tulajdonképpen valami hasonlót tart a kezében az olvasó, de történetünk szempontjából most fontosabb, hogy ez az ötlet vezetett el végül a borítófotó megtalálásához. Édesanyám lakására mentünk tárgya- kat fotózni. Boldogan emeltem le a szekrény tetejéről az archívumomat tartalmazó cipősdobozokat, melyekkel hét éven át lakásról lakásra vándoroltam.

Megmutattam Kazuhikónak nagymamám svájci le- veleit, azokat, amelyeket a többihez hasonlóan egytől egyig begépeltem, éveket töltöttem a digitalizálásukkal, és elmagyaráztam neki, hogy ebből a kétszázötvenezer karakternyi szövegből, mely például a Svájcból írott levélkupacban hever, egyetlen harmincezer karakteres fejezet váza született meg.

A nappaliban felállított, rögtönzött kis stúdióban sorra fotóztuk a családi ereklyéket, a három füzetből álló eredeti napló egyik példányát, nagymamám okmányait, általános iskolai füzeteit, rajzait, és az ükanyám, Kerekes Terézia stafírungjából származó porcelánokat. A nap végén, ahogy azt már megszokhattuk, Kazuhiko elgyönyörködött saját fotóiban, hosszú percekig bámulta a telefonjára átküldött képeket a vörösbora vagy a gulyáslevese mellett ülve, és hiába szólt hozzá az ember, nem lehetett megzavarni a gyönyörködésben. Ezen az estén a csészét nézte, a virágos csészét, amely 1884 óta öröklődik anyáról lányára. Eleinte bátortalanul, de egyre határozottabban arra biztatott, hogy ezt a tárgyat válasszuk.

Szerintem ez a te borítód – mondta. – Szerinted ez a te borítód?

Lehet – feleltem. – Akkor megcsinálod?

Hm! Ezt?

Igen.

Ez nem jó. Ez nem elég. Meg kell fotóznunk rende- sen. Szükségem van egy fényes szobára. És egy LED lámpára. Majd megmutatom, milyen LED lámpa kell. Tudsz szerezni olyat?

Biztosan.

A fényes szobában az ablakot le kell ragasztanunk rizspapírral. Vagy egy átlátszó függöny is megfelel.

Rendben.

Naplemente után pár perccel kell megcsinál- nunk a fotót. Ha nem felhős az ég. Igen. Naple- mente után.

Másnap átmentem, hogy kiválasszam a leg- szebb csészét abból a hat darabból, melyet édes- anyám őriz, és megnéztem, mi van az aljára írva: Fleury Faïenceries Sarreguemines.

A francia kerámiagyárat 1790-ben alapították Sarreguemines városában. 2007. január 9-én, két hónappal a nagymamám halála után a bíróság elrendelte a cég felszámolását.



2017 Kidsnews | All rights reserved