Milky Chance: Az élet egy sötét színpad, rajta van minden, ami fontos és ami nem


Miss Úszósapka (15éves) - 6 hónapja

A februárzáró Milky Chance koncert előtt beugrottunk egyet beszélgetni a két alapító taggal az Akvárium Klubba (ezer hála a lehetőségért az Akvának). Egy kis öltözőben kaptunk Clemens-szel és Philippel 10 percet, akik a zenéjükre is jellemző lazasággal és nyitottsággal vágódtak le egy bőrkanapéra a mi, széknek szolgáló asztalunkkal szemben. 

Az interjút a megismerkedésükkel és a zenei karrierjük indulásával kezdtük, elmesélték, hogy a gimnáziumban találkoztak még 2009-ben, a Kassel nevű német városban.

Egy osztályba jártak zenetagozatra négy évig, egy diákzenekar projekt keretei között kezdtek el együtt zenélgetni. Aztán – ahogy az ilyenkor lenni szokott – maguktól alakultak tovább a dolgok, legjobb barátok lettek és a zenélést is közösen folytatták a projekt vége után. Kérésünkre felidézték a kedvenc pillanatukat a középsulis éveikből, ami szerintük a legjobban bemutatja őket. 

A Milky Chance együttes két német fiatal, Clemens Rehbein (gitár, ének) és Philipp Dausch (basszusgitár, vokál) közös formációja kiegészülve Antonio Gregerrel (gitár, szájharmonika) illetve Sebastian Schmidttel (dob). Zenéjüket egzotikussága miatt egy konkrét műfajba nem lehet besorolni, a legleíróbb talán az indie-pop, a reggae vagy az alternatív rock lehetne, de közel van a modern folkhoz és tele van electronic effektekkel. A Milky Chance- nek Spotifyon havonta 6.600.000 hallgatója van, hazánkba pedig a tavaly kiadott “Mind the Moon” című harmadik lemezük turnéja okán érkeztek – idén először, de nem utoljára, ugyanis augusztusban a Strand Fesztiválon ismét fellépnek majd. 

Nagyon unalmas tanárunk volt, aki nagyon unalmas órákat tartott. U alakban voltak a padok rendezve, én ültem az egyik végén, Philipp velem szemben – egymás mellé ugye nem ülhettünk, mert állandóan viccelődtünk. Általában késtem és fáradt voltam az órákon, a kezembe támasztott arccal bóbiskoltam a padban a tanártól fél méterre és néztem Philippre, aki nagyon viccesnek találta a helyzetet kezdte a beszélgetést Clemens.

Fotót is csináltam! (nevetnek) De amúgy ez elég jól leírja, hogy milyenek voltunk akkoriban. Az utolsó évben több mint az év felében be sem mentünk, helyette otthon zenéltünk vágta rá azonnal Philipp.

Minden gimnáziumban van legalább öt diákzenekar. Min múlik az, hogy ezekből a random középiskolás bandákból valaki világhírű legyen? Nálatok ez hogy volt? 

Mi állandóan zenéltünk, ráadásul a többiekéhez képest kicsit eltérő zenét játszottunk, mentünk a magunk feje után. A középiskolás bandából úgy váltottunk át nem csupán gimis bandává, hogy vége lett a projektnek, majd később az iskolának is, mi pedig folytattuk a zenélést. Aztán amikor elkészült a Sadnecessary album, feltöltöttük YouTube-ra meg SoundCloudra a számokat, ahol megtaláltak minket az emberek, elkezdtek minket hallgatni, lassan beégtünk a köztudatba, pár év múlva pedig már egy 12 tagú stáb kíséretében az első turnénkon találtuk magunkat. 

Nektek a felsőoktatási intézmények kimaradtak az életetekből, legalábbis ezidáig. Mit gondoltok most így visszatekintve és hogyan birkóztatok meg -a kamaszok által jól ismert- szülői nyomással? Milyen volt, amikor eléjük álltatok az ötlettel, hogy egyetem helyett a zenélést választjátok.

Támogattak minket, mert látták, hogy nekünk a zene az életünk. Az volt a fontos számukra, hogy azt csináljuk amit szeretnénk.

-mondta el Philipp.

Ahogy beindult az együttes karrierje már egyáltalán nem aggódtak, hogy nem lesz biztos megélhetésünk, vagy hogy egyetem nélkül nem lesz jó életünk. Inkább a túl pörgős mindennapoktól, az állandó hajtástól féltettek minket, és attól hogy ilyen fiatalon magasra törtünk, hogy a siker milyen hatással lesz az életünk további fejezetére. Én azonban majd valamikor mindenképpen szeretnék egyetemre járni, ha lesz újra időm. Szerintem tanulni nagyon jó dolog.

Clemens: Én egy kicsit másképp vélekedek  a továbbtanulásról, jól elvagyok csak a zenével, ez is elég fárasztó tud lenni. De abban igazat adok Philippnek, hogy remek agytorna lenne egy egyetemi képzés.

“Majd ha hatvanéves korunkban ráérünk ilyenekre…” (nevettek)

Milyen volt a mindennapi életetek a depütdalotok, a Stolen Dance előtt és után? Mi volt a legnagyobb különbség? 

Philipp: Előtte nyugodt életünk volt, egész gimi alatt azt csináltuk, amit szerettünk volna csinálni, jó suliba jártunk, szép gyerekkorunk volt. Aztán jött a váltás, amikor felkapták a Stolen Dance-t befutottunk, koncertről koncertre jártunk, egyre csak ontottuk magukból az újabb dalokat, majd albumokat. Pörgősek és zsúfoltak lettek a mindennapjaink, nagyobb nyomás alá helyezett minket a sok döntéshelyzet, az, hogy 12 ember tulajdonképpen a kezünk alá játszik, hogy felelősséget kell vállalnunk azért, amit a dalainkkal mondunk.

Mit gondoltok egy világhírű zenekar tagjaként meddig terjes a felelősségetek? Tudtok tenni azokért az ügyekért ami fontos számotokra?


Philipp: Az élet egy sötét színpad, rajta van minden, ami fontos és ami nem, mi pedig ott állunk a színpadon, és ahová mi megyünk, oda követ minket a spotlight.

Amihez közel kerülünk, ami mellé odaállunk, az kap fényt, és látható lesz azoknak az embereknek, akik a színpad mellett állnak.

Clemens: Minden számunk mást és mást jár körül, az összes mögött személyes tapasztalatok és gondolatok vannak. Nincs előre kitalált koncepciónk, ami éppen megérint minket, arról szólnak a számaink.

Mennyire okozott nektek nehézséget, hogy nem az anyanyelveteken fejezitek ki magatokat a zenétekben?

Mi mindig is angolul hallgattunk zenét, ami elég sokat segített abban, hogy aztán később a saját számainkat is angolul írjuk. A német egy nagyon kemény nyelv, kevésbé lehet szépen képeket leírni vele, mint az angollal. Amikor valakihez németül beszélek, az sokkal nyersebb és közvetlenebb, szinte már túl személyes.

Hogyan készül egy album? A kiadó szól, hogy “srácok, kéne már az új album, van 3 hónapotok megírni”…?

Ez így szörnyű lenne! Szerencsére nem ilyen a kapcsolatunk a kiadóval. Tudják ők is, hogy a zenéhez nagyobb szabadság kell ennél.

Az első albumot még magunk adtuk ki, utána lett csak lemezkiadónk, aki ad nekünk egy időkorlátot, amibe bele kell férjen a zene kivitelezése.

Ha ez nem lenne, végtelenségig írnánk a számokat, szétcsúszna az egész folyamat. Ugyanakkor senki nem mondja meg, hogy ezt meg azt meg kell csinálnunk, meg kell tanulnunk boldognak lenni azzal, amit csinál(t)unk, mert ha ez megvan, akkor már nem sülhet el rosszul a kiadott album. 

A régebbi albumaitokat szoktátok visszahallgatni? Mit gondoltok a régebbi számaitokról?

Clemens: Erre régen volt már példa, ugyanakkor előfordult már, hogy visszahallgattuk őket, ami nagyon vicces szituációkat eredményezett, mert volt olyan zene amire alig emlékeztünk .

Olyan ez, mint amikor ránézel egy régi fotóra, és hirtelen ezer emléket idéz elő.

A beszélgetés után lejártuk az elhanyagolhatatlan fényképezkedős köröket, este pedig megnéztük a full house koncertjüket is, ahol rendesen odacsaptak: két órát tomboltunk velük az Akva Nagy Hallban. Az interjún megismert két csendes, nyugodt srác estére kivetkőzött magából, hangszálszakadásig tolták a legújabb Mind the Moon album számait és a kihagyhatatlan közönségkedvenc slágereiket. 

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved