A tér és a torony – Hálózat hierarchiák és harc a globális hatalomért


kidsnews (127éves) - 6 hónapja

A magyar olvasók előtt is ismert brit történész új munkájában leírja a világ és a történelem menetét befolyásoló globális hálózatok lényegét, melyek a hatalom megszerzésében és megtartásában mindig is óriási jelentőséggel bírtak. Míg a 18. századi misztikus illuminátusok meglepően hatástalan hálózatot építettek ki – bár az azóta is az összeesküvés-elméletek középpontjában áll –, addig a 20. században a Cambridge Egyetemen döbbenetesen hatékony szovjet kémhálózat működött… Ferguson egyaránt képes jó sztorikkal szórakoztatni és tudományos rendet vágni a sikeresen működő társadalmi hálók bonyolult szövevényében. Az összefüggések rávilágítanak napjaink működésének menetére, legyen szó az internet vagy a Facebook társadalomformáló hatásáról.

Részlet a könyvből

2001. szeptember 11.

A XXI. században egyre inkább úgy tűnik, hogy beteljesedik Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című elbeszélésének víziója. Ebben olyan könyvtárat képzel el, amely nemcsak az összes megírt könyvet tartalmazza, hanem minden olyat is, amelyet valaha meg lehet írni. A bennük található információ végtelensége miatt az emberek gyorsan eljutnak az eufóriától az őrületig. Egyeseket „higiénikus, aszketikus düh” sarkall a haszontalan művek felszámolására, amely „több millió könyv esztelen megsemmisítéséhez vezet”. Mások azt az egy könyvet keresik, amely az „összes többinek a kulcsa és tökéletes összefoglalása”, vagy a könyvtárost, „aki egyszer átlapozta, és olyan lett, mint egy isten”. A hatalmas könyvtár egyes részeiben az emberek „leborulnak a könyvek elé, és barbárul csókolgatják a lapokat, közben pedig egyetlen betűt sem képesek megfejteni”. Máshol a „járványok, eretnek viszálykodások, az óhatatlanul banditizmussá fajuló zarándoklatok jócskán megtizedelték a lakosságot”.

A század első éveinek meghatározó eseménye az Egyesült Államok pénzügyi és közlekedési hálózata ellen intézett támadás volt, amelyet egy antiszociális hálózatként jellemezhető iszlám csoport hajtott végre.

Bár az al-Káida nevében cselekedtek, a szeptember 11-i összeesküvés tagjai csak lazán kapcsolódtak a politikai értelemben vett iszlám nagyobb hálózatához, ami segít megmagyarázni, hogyan maradhattak észrevétlenek.

A 2001. szeptember 11-i támadók sötét démonok voltak. Lényegében Amerika egyre inkább behálózott társadalmának főbb csomópontjait célozták meg, kihasználva a biztonsági réseket, amelyek lehetővé tették, hogy primitív fegyvereket (amolyan bicskákat) csempésszenek négy, az amerikai pénzügyi és politikai rendszer központi csomópontjába, azaz New Yorkba és Washingtonba tartó utasszállító repülőgépekre. Azzal, hogy eltérítették a gépeket, átvették felettük az irányítást, és aztán egyenesen nekirepültek a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) és a Pentagon épületének, az al-Káida végrehajtotta a terrorizmus történetének legnagyobb támadását. Nemcsak hónapokig tartó félelemmel teli légkört okoztak az Egyesült Államokban, hanem, ami még fontosabb, a George W. Bush-kormány aszimmetrikus válasza az elkövetkező években inkább erősítette, mintsem gyengítette a szalafista iszlámot.

Mind a légi közlekedés, mind a pénzügyi rendszerek tökéletes célpontot jelentettek egy ilyen jellegű támadáshoz. Mindkettő jelentősen összetettebbé vált az utóbbi időben. Mindkettő döntő szerepet játszott a globalizáció folyamatában, amelyet 2001-ig a baloldaliak és az iszlamisták többsége is az amerikai imperializmus új megtestesülésének tartott.A támadók ugyancsak jó okkal remélték, hogy ha kárt tesznek ilyen fontos kapcsolati pontokban, ezzel általános pánikot okoznak, esetleg zavarok láncreakcióját indítják el, amely más hálózatokra is kiterjedhet.Ugyanakkor a támadók maguk is hálózatot hoztak létre.

A támadások után egy Vladimir Krebs nevű clevelandi tanácsadó a vállalati hálózatok elemzésére tervezett InFlow szoftvert használva, a saját költségén kimutatta, hogy Mohamed Atta volt a legfontosabb kapcsolati pont a 9/11-es hálózatban.

Atta kapcsolatban állt a tizenkilenc gépeltérítő közül tizenhattal, és további tizenöt emberrel, akik érintettek voltak. A hálózatba tartozók közül Atta esetében volt a legmagasabb a köztes centralitás, neki volt a legnagyobb az aktivitása (ő lépett legtöbbször kapcsolatba másokkal), és a legmagasabb a közeliség mutatója (az a képesség, hogy direkt érjen el másokat, közvetítő nélkül). Azonban Naváf al-Hazmi, az American Airlines 77-es járatának egyik eltérítője a második helyen állt Atta mögött köztes centralitás tekintetében, ami arra utal, hogy ő is a művelet megtervezői közé tartozhatott. És ha Attát valamiért letartóztatták volna, Marván as-Sehhi könnyedén át tudta volna venni a vezető szerepet.Krebs megfigyelése szerint a 9/11-es hálózat különlegességét az jelentette, hogy hiányoztak belőle a társadalmi kapcsolatok tágabb értelemben a világgal. Ez szorosan összetartó, zárt csoport volt, amelynek több tagja együtt kapott kiképzést Afganisztánban, és amelyből jóformán teljesen hiányoztak azok a laza kapcsolatok, amelyek meghatározzák a társadalmi hálózatokat. Sőt az összeesküvőknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz, miután elérték az Egyesült Államokat; alacsony sűrűségű hálózat volt, amelyben a kommunikációt a minimumra csökkentették. Ebben az értelemben a terroristáké valóban egy antiszociális hálózat volt – mint minden titkos hálózat, teljesen láthatatlan az észrevétlenség érdekében.Krebs számára nyilvánvaló volt, mi történt. De vajon észre lehetett volna venni az erre utaló korábbi jeleket? Krebs összefoglalása szerint: „hogy csatát nyerjünk a terrorizmussal szemben, úgy tűnik, a jófiúknak jobb információ- és tudásmegosztó hálózatot kell kiépíteniük, mint a rosszfiúknak”.

Elméletileg létezett egy ilyen hálózat 2001-ben. Az Able Danger nevű katonai projekt az al-Káida feltérképezésére törekedett, mégpedig úgy, hogy „nagy mennyiségű adat alapján meghatározza a kapcsolataikat és a mintázatokat”. A gond voltaképpen a Kevin Bacon-probléma volt – miszerint kevesebb mint hat lépés távolságra van minden amerikai egymástól –, így a potenciálisan terroristaként azonosíthatók száma több százezerre, ha nem több millióra rúg. Néhány hálózati gráf, amelyet az Able Danger gyártott, hat méter hosszú volt, és szinte teljesen érthetetlen, mert annyira áttekinthetetlenné vált a kinyomtatáskor.

Krebs is arra a következtetésre jutott, hogy a terrorizmus elleni háborúban nem lehet helyettesíteni az emberi intelligenciát; az alternatíva az, hogy belefulladunk a roppant méretű adathalmazokba.

A szeptember 11-i támadás utáni pánik lassan alábbhagyott, és néhány hálózatkutató arról kezdett beszélni, hogy az al-Káida valójában viszonylag gyenge. Pontosabban, hogy a titkos, antiszociális jellege következtében nehezen tud új embereket toborozni és kiképezni.Könnyű azt mondani, hogy az al-Káida ereje részben a decentralizáltságában rejlik,de ha Oszáma bin Láden nem tudott elrendelni egy második nagy támadást az Egyesült Államok ellen, akkor mi értelme volt a hálózati struktúrának? És ha, azt követően, hogy az amerikaiak lerohanták Afganisztánt, és megdöntötték a tálib rezsimet, az al-Káida vezetése magára maradt valahol Pakisztánban, csak egyesével le kell volna vadászni őket, ami lefejezte volna a szervezetet.Néhány tudós párhuzamba állította ezt olyan titkos bűnszövetkezetekkel, mint például a Kaviár-hálózat, amely egy cannabisszal és kokainnal üzletelő banda volt Montrealban az 1990-es években, bár hozzátették, hogy a bűnözői hálózatokat nagyobb mértékű centralizáló jellemezte, mint a terrorszervezetet. Fontosabb különbség, hogy a bűnbandák tagjait nem egyesítette közös ideológia, ahogy az al-Káida esetében. Habár láthatóan nem kapcsolódtak a szélesebb szalafista hálózathoz, szellemi értelemben a szeptember 11-i támadók mindegyike oda tartozott, és hajlandó volt meghalni a hitéért. Más szóval létezett egy sokkal nagyobb dzsihadista hálózat, amelyen belül az al-Káida csak egy laza kapcsolatokkal rendelkező pont volt. Ez a tágabb hálózat olyan férfiakból állt, akik, a mudzsáhidokhoz hasonlóan, a szovjet–afgán háború alatt találkoztak és kötöttek barátságot; a Jemaah Islamiyah délkelet-ázsiai tagjai és a támogatóik az európai és közel-keleti arab közösségekben.

A nyugati vezetők zavarba ejtőnek találták, hogy a „terror elleni megtorló háborút” egy szűk rétegre kellett összpontosítani, azokra az iszlamistákra, akik részt vesznek az erőszakos cselekedetekben.

Figyelmen kívül hagyták, hogy az aktív terroristák kis hálózatai beágyazódtak egy sokkal nagyobb hálózatba, amely azokból állt, akik szimpatizáltak a terroristákkal, anélkül hogy maguk erőszakos cselekedeteket követtek volna el.Egy fiatalemberből nem lesz egyik pillanatról a másikra terrorista. Folyamatosan ki kell hogy legyenek téve a szélsőséges prédikációknak, hogy beleakadjanak a szalafista aktivitás hálózatába. Amikor egy megosztott hálózat megtámad egy hierarchiát, az úgy reagál, ami a számára természetes.

Közvetlenül szeptember 11-ét követően George W. Bush elnök és kormányának azok a kulcsfontossága tagjai, akik a nemzetbiztonságért feleltek, számos olyan döntést hoztak, amelyekkel szándékosan sem tehettek volna többet az iszlám hálózat növekedéséért. Helyes lépés volt, amikor az elnök egy tervet sürgetett, hogy megdöntsék az afganisztáni rezsimet, amiért rejtegeti az al-Káidát. Téves volt viszont, amikor az elnököt meggyőzte az alelnöke, Dick Cheney, és a védelmi miniszter, Donald Rumsfeld, hogy a támadások ürügyet adnak egy második katonai beavatkozásra is, Szaddám Huszein hatalmának megdöntésére Irakban,annak ellenére, hogy az iraki és a szeptember 11-i események között az ok-okozati viszonyt semmi sem bizonyította. Ugyanakkor az Egyesült Államokkal szembeni jövőbeni támadások ellen Bush létrehozott egy új belbiztonsági minisztériumot. A Los Angeles Times lapjain John Arquilla már 2002 augusztusában, azelőtt, hogy nyilvánossá vált volna Irak lerohanásának terve, rámutatott a megközelítés hiányosságaira:

„Egy olyan hálózati háborúban, amelybe most kerültünk, a stratégiai bombázás csekély jelentőséggel rendelkezik, és a legtöbb hálózat nem egyetlen – vagy több – nagyszerű vezetőre hagyatkozik, hogy támogassa és vezesse (…) [Létrehozni] egy kormányzati szintű belbiztonsági minisztériumot, ez a második nagy hiba. Egy hierarchia túl lassú és ügyetlen, hogy egy mozgékony hálózat ellen működőképes legyen. A hálózatok elleni küzdelemhez hálózatokra van szükség, pontosan úgy, ahogy korábban tankok kellettek a tankok elleni harchoz. Az a fajta hálózat, amelyre szükségünk van, nem hozható létre vagy tartható fenn olyan leegyszerűsítő kategorizálással, hogy »velünk van« vagy »ellenünk«.”Talán túlságosan pesszimista véleménnyel volt azt illetően, mire lehet jó a nemzetbiztonsági államapparátus. 1993 januárja és 2016 februárja között 109, ismert dzsihadistákhoz kapcsolható, az Egyesült Államok területén tervezett erőszakos cselekmény közül csak 13 valósult meg, hála a megfigyeléseknek és az informátoroknak. Mindazonáltal Arquillának egy tekintetben igaza volt:

2001 végén az al-Káida egy régimódi titkos társaságra hasonlított, amely antiszociális hálózatként működött, és csak alkalmi erőszakos cselekedetekre volt képes, legyenek azok bár mégoly látványosak.

Azonban az amerikai megszállást követően az iraki al-Káida-tagok sokkal nagyobb és hatékonyabb hálózattá fejlődtek, mivel kihasználták a zűrzavart, amely Szaddám brutális hierarchiájának megdöntése után következett, hogy kiélesítsék a különböző vallási csoportok között fennálló konfliktusokat. Az eredmény egy véres felkelés lett, amelyet bárki előre láthatott, aki ismeri Irak történelmét. (Nagyon hasonló ahhoz, ami bekövetkezett a brit megszállók esetében 1920-ban.) Az amerikai hadseregnek több kínos év kellett ahhoz, hogy levonja a tanulságokat, amit Walter Walker és kortársai már régen megtettek a délkelet-ázsiai dzsungelekben.

John Nagl, az amerikai hadsereg tisztje Rhodes-ösztöndíjasként doktori értekezésében összehasonlította a malájföldi és a vietnámi háborút, azt állítva, hogy miközben a britek alkalmazkodtak a dzsungel- harc körülményeihez, az amerikaiak nem. Ő lett az egyik szerzője a könyvnek, amely az amerikai hadsereg A felkelők elleni szolgálat kézikönyve címet kapta. Két látnoki képességű tábornok, David Petraeus és James Mattis altábornagy irányelvei alapján dolgozott, akik megértették, miért sürgető egy ilyen jellegű kézikönyv létrehozása. A szolgálati kézikönyv munkálatai 2005 októberében kezdődtek meg, amikor Petraeus visszatért a második iraki útjáról. A kötet a következő év decemberében jelent meg.A munka legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy többször visszatér a felkelések hálózati jellegére. A szerzők nagy gondot fordítottak arra, hogy megkülönböztessék a „formális és hierarchikus struktúrájú” felkeléseket a „hálózati szerkezettel rendelkezőktől”. Mindkét modellnek megvan a maga erőssége és gyengesége, de a hálózati struktúrájú lázadás képes „kijavítani magát, alkalmazkodni és tanulni”, ugyanakkor nehéz meggyőzni, hogy elfogadja a tárgyalások révén létrejövő megoldásokat, „mivel nincs egyetlen személy vagy kisebb csoport, amely [a döntésért] felelős”.Meglepő módon a kézikönyv arra törekedett, hogy megtanítsa az amerikai hadseregnek a hálózatelméletet, elmagyarázva az olyan fogalmakat, mint a hálózati sűrűség, a központosítás mértéke és közelség.Az első kiadásban még egy Kapcsolatháló-elemzés című melléklet is szerepelt.A szolgálati kézikönyv komoly adósa volt David Kilcullennek, az ausztrál hadsereg egyik ezredesének, akit 2004-ben helyeztek a Pentagonba. Kilcullen a 28-as cikkelyében – A csoportszintű lázadás elhárításának alapjai – úgy érvelt, hogy egy „bizalmi hálózat kiépítése” valójában azt jelenti, amit a frázis: „forró szívvel és hideg fejjel”.

„Idővel, ha sikeresen építünk ki bizalmi hálózatokat, ezek terjedni fognak az emberek között, mint a gyökerek, átveszik az ellenséges hálózat helyét, ezzel magukhoz ragadják a kezdeményezést és kikényszerítik a nyílt harcot. Ezekbe a [bizalmi] hálózatokba beletartoznak a helyi szövetségesek, a közösségek vezetői, a helyi biztonsági erők, a nem kormányzati szervek és más barátságos vagy semleges szereplői a területnek és a médiának. Azok a lépések, amelyek segítenek megbízható hálózatot kiépíteni, jól szolgálják az ügyet. A harci műveletek – még a fontos célpontok kiiktatása is – aláássák a bizalmat vagy megzavarják a hálózatokat, és ezzel az ellenséget segítik.”

Kulcsfontosságú volt a felismerés, hogy a globális dzsihád, amely ellen az Egyesült Államok és a szövetségesei küzdöttek, egy régóta létező kapcsolati háló, amely „házassági kötelékeken, pénzáramláson, öregdiák- és pártfogói kapcsolatokon alapul”.

A terrorizmus „pusztán csak az egyik tevékenység, amelyben a hálózat tagjai részt vesznek, a lényeg a támogatói hálózat”. Ugyanakkor a szervezett erőszak fokozódó jelentősége miatt a globális dzsihádnak megvannak az államok felépítésére jellemző sajátosságai is: „A globalizált felkelésben a felkelők párhuzamos hierarchiája egy virtuális állam: nem terület vagy lakosság felett gyakorol irányítást, hanem megosztott rendszerek felett, amelyek rendelkeznek a hagyományos államhatalom sok elemével. Ez egyfajta pszeudoállam; hamis, olyan kormányzati szerv, amely államként működik, de nem a jogi vagy politikai legitimitás értelmében. Ráadásul ez nem egyetlen hierarchia, hanem összekapcsolt rendszerek egyesített hálózata, amely »felkelő államként« működik, és verseng a világ kormányaival.”

A Kilcullen által javasolt taktikák közé tartozik, hogy el kell pusztítani ezt a feltörekvő államot, mivel „kisajátítja a semleges vagy barátságos nőket”, akik fontosak a felkelők támogatói hálózata szempontjából. Nagyfrekvenciájú „ellenhálózati” operatív műveleteket kell indítani, amelyek „halálos lökést adhatnak, és a felkelőhálózatok katasztrofális összeomlását okozhatják”, „megfojtják a hálózatot azzal, hogy elvágják a lázadókat az emberektől”, és megszakítja a rebellisek hálózatának sebezhető kapcsolatait.Ez lett az alapja Petraeus Anakonda stratégiájának, amelynek az volt a célja, hogy körbezárja és megfojtsa az al-Káidát.Az amerikai hadsereg megtanulta a leckét, még ha későn is. A 2007-es iraki „roham” végső szakaszában Stanley McChrystal tábornok összefoglalta, mit tanultak: „ahhoz, hogy szembe tudjunk szállni [az al-Káida iraki vezetője, Abu Muszab al-Zarkávi] terjeszkedő hálózatával, utánoznunk kell annak eloszlását, rugalmasságát és gyorsaságát”. Ahogy telt az idő, a „hálózat kell, hogy elpusztíts egy hálózatot” mantraként terjedt a parancsnokok között, és a műveleti koncepció hatszavas összefoglalójává vált.

Így dolgozták ki az amerikai katonák, hogyan kell a Szaddám utáni Irakban uralni a betondzsungelt. Afganisztánban is hasonlóan fájdalmas tanulási folyamat ment végbe. Emile Simpsont a gurkatisztként szerzett tapasztalatai meggyőzték arról, hogy bár még mindig előfordulhatnak hagyományos, kétirányú háborúk, az általános tendencia a több játékos részvételével zajló harcok felé mutat, amelyekben a clausewitzi elképzelés a harctéren aratott döntő győzelemről egyszerűen megvalósíthatatlan. Az ilyen konfliktusok során a győzelmet a politikai stabilitás elérése jelenti.

Szóval amilyen átpolitizált a felkelések elleni tevékenység, lehetnek esetek, amikor kívánatosabb hozzájárulni egy rebellis hálózat bizonyos szintű működéséhez, mint elpusztítani az egészet.

Támogatott tartalom

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



Forrás:

illusztrációk: pixabay.com

2017 Kidsnews | All rights reserved