Szinte alig ért véget a fasiszta borzalom, az 1950-es évekre Magyarországon kialakult a totális állam, amely Rákosi vezetésével egyszerre monopolizálta a politikai és a gazdasági életet, a jogrendszert és a kultúrát. Amely rettegett az elmúlt rendszer középosztályától (korábbi köztisztviselőktől, bankároktól, a tisztektől, a művészektől és a tudósoktól… már aki maradt az országban), vagy azoknak özvegyeitől, gyermekeitől, de ugyanígy a jómódúbb parasztoktól, és alapvetően bárkitől, aki megkérdőjelezte a Rákosi-rendszert és a „béketáboroknak” hívott munkatáborokat – egyszóval az ellenségek listájára könnyű volt felkerülni akárkinek.
„Lehetetlen, hogy a város legdöntőbb részében ezrével lakjanak a régi rendszer elszánt hívei…”

A rendszer ellenségeinek listáját az „osztályidegen előkelők” vezették, akikről aztán 1951 tavaszán az a döntés született, hogy távozniuk kell a városokból és Budapestről.

1951 és 1953 között közel tizennégyezer embernek jelöltek ki kényszerlakhelyet, mely főként a kelet-magyarországi zárt munkatáborokat jelentette, vagy ellenséges kuláknak kikiáltott parasztok portáit, ahol istállókat, juhhodályokat kellett maguknak lakhatóvá alakítaniuk a deportálásuk után.
12 éves kor felett napi 12 órát kellett dolgoznia mindenkinek, folyamatos rendőri felügyelet és az ilyen helyekre jellemző bántalmazások és megalázások mellett.

A hatalom nem számolt a vidéki emberek segítőkészségével, amelynek köszönhetően a teljesen kiszolgáltatott, mezőgazdasághoz dilettáns deportáltak mégis képesek voltak túlélni és elsajátítani a létfenntartáshoz szükséges tudást.
A kényszer-kitelepítéseknek a Nagy Imre-kormány vetett véget 1953-as megalakulását követően, de a kitelepítettek ezután sem kaphatták vissza lakásukat, a legtöbbször még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza. Sorsukat azóta is leginkább hallgatás övezi, és ma is ez az egyik legkevésbé közismert huszadik századi történelmi eseményünk.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a Twitter-en és most már a YouTube-on is.