10 nap, 10 olvasnivaló az őszi szünet hűvös estéire – Jó állapotú, használt kamaszkor. Ingyen elvihető.


kidsnews (127éves) - 1 hónapja

„Nem könnyű a változások, fordulópontok, átrendeződések korszakában élni. Ilyen érzés kamasznak lenni. Mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül, anélkül, hogy megkérted volna rá. Hirtelen minden ismeretlen, teljesen más, te pedig ott állsz az új szobádat fürkészve, és arra gondolsz: mi ez a váratlan változás? Mi történt itt? Hol vannak a játékaim, az érzéseim, a biztonságom és az ismerős illatok? Hová lett mindez? Ez itt az enyém lenne?”

Linn Skåber az életről, a pattanásokról, a békéről és a hiányérzetről kérdezte a fiatalokat, arról, hogy milyen érzés egyszerre gyermeknek és felnőttnek lenni, mi a legcsodálatosabb vagy a legfélelmetesebb a kamaszkorban, és miért olyan idegesítőek a felnőttek. A válaszokból fiktív monológok születtek, amelyekben a szerző igyekezett megragadni ennek az izgalmas és szép, ugyanakkor nehéz időszaknak a folyamatát. Mindegyik történetben magunkra ismerhetünk, akár a változások korában élünk, és válaszokra várunk, akár szülőként, a partvonalról szemléljük az eseményeket. Az illusztrációk a népszerű norvég grafikusművész, Lisa Aisato munkái.

LINN SKÅBER: A SZÍVEM EGY BEZÁRT BÓDÉ (részlet)

ELEGEM VAN

Nem bírom tovább. Leszarom az egészet. Végeztem. Többé nem kell nekem. Lerakom a folyosóra. Megkaphatod. Vidd el, ha túl vagyunk a hétvégén, vagy leginkább még előtte.

Jó állapotú, használt kamaszkor. Ingyen elvihető.

Nem sok. Ennyi az egész. Amit itt látsz. Belefér a kocsidba. Két-három doboz, néhány edzőcipő, pár fel nem használt péntek este és egy Zara ajándékkártya. Vidd csak el! Úgysem fogom használni.

Az egyik doboz nehéz. Ez a doboz. Ennek a megmozdításához valószínűleg több emberre van szükség. Elég sokra, tulajdonképpen. Az áll rajta: remények. Azt írtam ide, a hátuljára, hogy óvatosan, mert olyan törékeny, ami benne van, de ne foglalkozz vele, a nagy része már úgyis összetört.

Esetleg megpróbálhatod összeragasztani. Talán újra össze tudod rakni. Egész klassz volt új korában. Egész klassz volt annak idején.

Ha egy este például, amikor nincs semmi dolgod, kiborítod a konyhaasztalodra a doboz tartalmát, és összerakod, akár egy puzzle-t, bizonyára megérzed majd, milyen klassz volt, milyen új volt. Annak idején.

Soha nem lesz olyan, mint új korában, ezt mindketten tudjuk, de ha türelmes és kíváncsi vagy, akkor óvatosan összeillesztheted a darabokat, és megláthatod felbukkanni a péntek délutánokat; a barátokat, akik talán felhívnak; a bulikat, ahová talán meghívnak; azokat, akik mosolyogtak, és én azt hittem, érdeklem őket; álmokat, amelyek elérhetőknek tűntek; a síugrósáncot hátul, az erdőben, ahol azt hittem, csókolózni fogok. Ott van, minden együtt, csak darabokban.

Nem leszek itthon, amikor jössz. Kint leszek az utcán. Hét felé mindig kimegyek, és addig megyek, amíg meg nem látom a sárga fényt. A sárga világosságot.

Természetesen az a legjobb, ha a földszinten világít. Akkor csak kicsit kell nyújtózkodnom, hogy bekukucskálhassak. Akkor is szép tud lenni, ha az elsőn vagy a másodikon fénylik, ilyenkor azonban szükségem van egy dombra vagy sziklára vagy valamire, amire felállhatok a ház előtt. És akkor jönnek a vendégek. A nők gyakran feltűzött hajjal érkeznek, mert péntek van. Az ablakon keresztül látszik, hogy jó az illatuk, és udvariasak egymással, összepuszilkodnak, és megszorítják egymás könyökét, úgy, mintha a viszontlátás örömében képtelenek lennének szétválni. Aztán mégis elengedik egymást, és buborékos, sárgán csillogó itallal teli, magas poharakat kapnak. Ilyenkor arrébb szoktam húzódni, hogy jobban lássak, mert ekkor általában átmennek egy másik szobába.

Hihetetlen, hogy milyen szép fényt adnak a hatalmas csillárok. Sárgák. Sárgán ragyognak. És akkor beszélgetni kezdenek az asztal körül, és én mindent odaadnék érte, hogy ott, bent lehessek, és halljam, miről beszélgetnek, de csak találgathatok. Azt hiszem, könyvekről beszélnek, amiket olvastak, előadásokról, amiket láttak, háborúkról, politikáról, expasikról, álmokról, érzésekről, Olaszországról, sajtról, Trumpról és a munkáról.

Senki sem sír, és aki hány, annak tartják a fejét, és senki sem hagyja ott a másikat, nem hagyják cserben egymást, és senki sem gondolja azt a másikról, hogy egy idióta, csak mert valami hülyeséget mondott, és senki sem felejt el telefonálni másnap. Csupán átlagosak. Felnőttek.

Ki mondja azt, hogy ennek így kell lennie? Ki határoz ebben?

Nem akarom ezt a kamaszkort. Azt hiszem, jobb dolga lesz valaki másnál. Úgy áll és néz rám, várakozásteljes szemekkel, akár egy nyáladzó pofájú, kövér, angol buldog:

– Nem megyünk sétálni? Nem teszünk egy vidám sétát? Ugye, hamarosan történik valami? Nem történik mindjárt valami?

Nem, nem történik semmi. Szar se történik. A telefonom nem csörög, az óra megállt, a hétvége nyúlós, mozdulatlan massza.

Anya és apa azt hiszik, hogy buliban vagyok. Anya és apa nem tudják, hogy feladtam. Nem ismerik a dobozokat, amiket nem akarok megtartani, a nyáladzó buldogot, a lányokat, akik nem hívnak, és az örökös vágyat egy átlagos beszélgetés és a sárga ragyogás után.

Hamarosan hozzák odabent a desszertet. Nemsokára felszolgálnak valamit, amit gondosan, hosszú idő alatt készítettek el, és tapsolnak majd, és ránevetnek a háziasszonyra. A mobilomon nincs nem fogadott hívás, és még csak kilenc óra van.

Vidd el a dobozokat, kérlek! Vidd el a dobozokat, a kutyát és minden eltörött dolgot! Én hazamegyek, lefekszem, és reménykedem, hogy felnövök.

Gyorsan.



2017 Kidsnews | All rights reserved