10 nap, 10 olvasnivaló az őszi szünet hűvös estéire – “Rendkívül fejlett műemberem alighanem az őt megalkotó fiatal programozók ízlését tükrözte.”


kidsnews (127éves) - 1 hónapja

Az Egyesült Királyság elvesztette a Falkland-szigeteki háborút, Margaret Thatcher Tony Benn-nel harcol a hatalomért, Alan Turing, a modern számítógép-tudomány atyja áttörést ér el a mesterséges intelligencia kutatásában – a nyolcvanas évek alternatív Londonjában piacra dobják az első sorozat élethű emberi robotot. Charlie célok nélkül sodródik, amikor új lakó költözik a szomszédba: Miranda. A fiú elhatározza, hogy örökségéből megvásárolja az egyik Ádámot, és Mirandával együtt programozza be a személyiségét, hogy így kerüljön közelebb a lányhoz. Ádám szép, erős, okos és jólelkű – hamar szerelmi háromszög alakul ki közöttük. Miranda múltjából szörnyű titokra derül fény, és hármójuknak súlyos morális dilemmával kell szembenézniük.

McEwan egyszerre nyugtalanító és szórakoztató regénye számos kérdéssel szembesíti olvasóját: Mi teszi emberré az embert? A tettek vagy az érzések? Megértheti-e egy gép az emberi lélek működését? A provokatív és borzongató történet arra is figyelmeztet, hogyha az ember túl messzire megy a technikai fejlődés útján, előfordulhat, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás…

Ian McEwan: Mi, gépek RÉSZLET:

egy

Reménybe oltott vallásos sóvárgás, a tudomány Szent Grálja. Becsvágyunk, mely hol szárnyalt, hol csak kullogott, az önszeretet roppant aktusával teremtésmítoszt kívánt valósággá tenni. És amint megnyílt az útja, nem tehettünk mást, mint hogy tovább hajszoljuk ezt a vágyat, és nem foglalkozunk a következményekkel. Emelkedetten fogalmazva: ki akartunk törni a halandóságból, nemcsak szembeszállva az isteni lényeggel, hanem tökéletes emberi énnel helyettesítve őt. Gyakorlatiasabban:

önmagunk javított, modern változatát kívántuk megalkotni, hogy aztán boldogan gyönyörködjünk benne, borzongató izgalommal uralkodjunk rajta.

A huszadik század alkonyán végre bekövetkezett – megtettük az első lépéseket ősi álmunk valóra váltása felé, és ezzel megkezdődött hosszú okulásunk, melynek végén leszűrhettük, hogy bármilyen bonyolult, tökéletlen és nehezen leírható akár a legegyszerűbb cselekedetünk, létállapotunk is, másolhatók és tökéletesíthetők vagyunk. És én, mohó, fiatal felhasználó, az elsők közt voltam azon a fagyos hajnalon.

Ám a műember már jóval az érkezése előtt közhely lett, így amikor tényleg betoppant, sokan csalódtak benne. A történelemnél, technikai fejlődésnél fürgébb képzelet könyvekben, filmekben, tévéjátékokban már elpróbálta a jövőt – mintha az üveges tekintettel, szögletes fejmozdulatokkal és kissé merev derékkal járókelő emberszínészek felkészíthettek volna minket, hogyan éljünk együtt jövőből jött rokonainkkal.

Én a derűlátók közé tartoztam, és hozzá pénzem is volt; anyám halála után eladtam a házunkat, mely, mint kiderült, értékes fejlesztési területen állt. Az első életképes, valószerűen intelligens és tetszetős, hihető mozgással és arcjátékkal bíró mesterséges embert egy héttel azelőtt dobták piacra, hogy a falklandi harci alakulat elindult reménytelen küldetésére. Ádám 86 000 fontba került. Bérelt furgonnal vittem haza igénytelen észak-claphami lakásomba. Az a hír bátorított föl erre a vakmerő döntésre, hogy a háborús hős Sir Alan Turing, a digitális kor legnagyobb élő lángelméje ugyanilyet vásárolt. Valószínűleg azért, hogy laboratóriumában az utolsó csavarig szétszereltesse, majd kimerítően tanulmányozza a működését.

Ebből az első kiadásból tizenkettőt Ádámnak, tizenhármat Évának hívtak.

Nem éppen eredeti, ebben mindenki egyetértett, de jó üzleti fogás. A tudomány bebizonyította, hogy nincsenek biológiailag eltérő emberfajok, csak etnikai variációk, ezért úgy tervezték meg a huszonöt példányt, hogy mindegyikük más-más típust képviseljen. Beszélték, később panaszolták is, hogy nem lehet megkülönböztetni az arabot a zsidótól.

A programozás rugalmassága és az utólag szerzett élettapasztalat lehetővé tette, hogy mindegyikük meg tudjon felelni bármiféle szexuális irányultságnak. Az első hét végére elkelt az összes Éva. Az én Ádámomat első pillantásra töröknek vagy görögnek nézhette az ember.

Hetvenhét kilót nyomott, így meg kellett kérnem felső szomszédomat, Mirandát, hogy segítsen fölvinni az áruhoz adott, egyszer használatos hordágyon. Rákapcsoltam Ádámot a töltőre, kávét főztem Mirandának és magamnak, majd átgörgettem a 470 oldalas online kézikönyvet. Javarészt világos, pontos használati utasításokat tartalmazott. De mert Ádám különböző gyártók együttműködéséből született, helyenként egy halandzsavers bájával nyűgözött le a szöveg.

„Hajtsa vissza a B347k mez felső rétegét mosolygós hangulatjel érdekében az alaplapon a kedélybeli kilengések mértékének csökkentésére.”

Ott ült hát kicsomagolva és meztelenül a konyhaasztalnál, bokája körül kartonpapír és polisztirén hulladék; és csukott szemmel szívta magába a fali konnektorból – egy fekete kábelen át, mely a köldökébe rejtett csatlakozóból kígyózott elő – a tizenhárom amperes villanyáramot. Tizenhat órányi töltés kellett neki, hogy életre keljen. Aztán a frissítések letöltése és az egyéni beállítások következtek. Én azonnal szerettem volna, és Miranda is. Mint mohó ifjú szülők, sóvárogva vártuk az első szavait. Nem ültettek hangszórót a mellkasába, olcsó megoldás lett volna. Az izgatott hírverésből tudtuk, hogy levegővel képzi a hangokat, nyelve, fogai, szájpadlása is részt vesz a műveletben. Élethű bőre máris meleg tapintású volt, és gyermekin sima. Miranda látta megrebbenni a szempilláját. Biztosra vettem, hogy csak az alattunk harmincméternyire elhaladó földalatti szerelvények rezgéseit érzékelte, de nem mondtam semmit.

Ádám nem szexuális játékszer volt. Közösülni azonban tudott, és rendelkezett az ehhez szükséges nyálkahártyákkal, melyek karbantartásához napi fél liter vizet igényelt. Amíg az asztalnál ült, megfigyeltem, hogy nincs körülmetélve, elég méretes a szerszáma, szeméremszőrzete pedig dús és fekete. Rendkívül fejlett műemberem alighanem az őt megalkotó fiatal programozók ízlését tükrözte. Élénk, eleven Ádámokra és Évákra voltunk elkészülve.

A beharangozó társat, szellemi vitapartnert, barátot és mindenest ígért Ádám személyében, olyat, aki mosogat, beágyaz, és „gondolkozik”. Létezésének minden pillanatát, mindent, amit hall és lát, megjegyez, és bármikor képes előhívni.

Autót vezetni még nem tud, nem szabad úsznia, zuhanyoznia, esernyő nélkül esőben mászkálnia, és felügyelet nélkül nem használhat láncfűrészt. Értéktartomány szempontjából, hála az elektromos töltés tárolásában bekövetkezett áttörésnek, két óra alatt képes egy töltéssel lefutni tizenhét kilométert, vagy ugyanennyi energiával tizenkét napig egyfolytában beszélgetni. Húsz évre tervezték.

Középtermetű volt, széles vállú, barna bőrű, sűrű, fekete haja hátrafésülve; arca keskeny, orra egy leheletnyit hajlott, ami szilaj intelligenciát sugallt, szemhéja töprengőn súlyos, szája feszesen zárt – bár már most is, miközben figyeltük, egyre élénkebb, emberibb szín költözött bele, felváltva a halotti sárgásfehéret, sőt mintha a szájsarkok is lazultak volna egy kicsit. Miranda „boszporuszi kikötőmunkáshoz” hasonlította Ádámot.

A legkorszerűbb játék, korok álma ült előttünk, a humanizmus győzelme – vagy halálangyala. Mérhetetlenül izgalmas, de bosszantó is. Hosszú a tizenhat órás várakozás, ennyi ideig nem figyelhetjük. Az összegért, amit ebéd után letettem érte, elvártam volna, hogy feltöltve, működésre készen kapjam meg. Zimankós késő délután volt. Kenyeret pirítottam, még több kávét ittunk. Miranda, aki társadalomtörténeti ösztöndíjasként a doktorijára készült, megjegyezte, milyen jó lenne, ha velünk lenne az ifjú Mary Shelley, és közelről figyelhetné, amint életre kel – nem Frankenstein szörnyetege, hanem – ez a jóképű, déliesen barna fiatalember. Van bennük közös, válaszoltam: mind- kettő az elektromosság éltető erejét szomjazza.

– Akárcsak mi. – Ez úgy hangzott, mintha csak rá és rám vonatkozna, nem pedig az egész, elektrokémiai töltéssel rendelkező emberiségre.

Miranda huszonkét éves volt, korához képest érett, és tíz évvel fiatalabb, mint én. Visszatekintve nem nagy korkülönbség. Mindketten csodásan fiatalok voltunk. De én úgy tekintettem magamra, mint aki már egészen más életszakaszban jár. Formális képzésem régen befejeződött. Túl voltam egy sor szakmai, anyagi és magánéleti kudarcon. Kiábrándultnak, cinikusnak éreztem magam egy olyan pompás fiatal nőhöz, mint Miranda. És bár szép volt világosbarna hajával, hosszú, vékony arcával, visszafojtott derültségtől gyakran elkeskenyedő szemével, és bár bizonyos hangulatban egyenesen csodáltam, már a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy nem lesz több szeretetre méltó, baráti szomszédnál. Közös volt az előszobánk, és Miranda kicsike lakása pontosan az enyém fölött helyezkedett el. Néha együtt kávéztunk, beszélgettünk kapcsolatokról, politikáról, sok egyébről. Tökéletesen semleges volt, mint aki nyitott mindenre. Mint akinek egyformán nyom a latban, hogy intim örömök közt vagy illedelmesen, nyájasan beszélgetve tölti velem a délutánt. Fesztelenül viselkedett a társaságomban, és szívesen gondoltam arra, hogy a szex csak elrontana mindent. Jó pajtások maradtunk. Mégis volt valami vonzón titkolózó vagy tartózkodó benne. Lehet, gondoltam, hogy már hónapok óta bele vagyok esve, csak nem tudok róla. Nem tudok róla? Ó, de gyatra kifogás!

Kénytelen-kelletlen úgy döntöttünk, egy darabig mellőzzük Ádám és egymás társaságát. Mirandát a folyó északi partján várta egy szeminárium, nekem e-maileket kellett írnom. A hetvenes évek elejére a digitális kommunikáció levetkőzte kényelmi jellegét, mindennapi teendővé vált. Valahogy úgy, ahogy az óránként 250 mérföldes sebességgel közlekedő vonatok átalakultak zsúfolt, piszkos közlekedési eszközzé. A beszédfelismerő szoftver, az ötvenes évek csodája, rég nem volt újdonság, emberek tömegei beszéltek mindennap órákat a gépeikhez. Az agy vezérelte gép – a hatvanas évek derűlátásának vadgyümölcse – már egy gyereket is alig érdekelt. Amiért egész hétvégeket álltak sorba az emberek, fél évvel később nem volt érdekesebb, mint lábukon a zokni.

Mi történt az észleléserősítő sisakokkal, a szagokat érzékelő hűtőgépekkel? Elmúltak, mint az egéralátét, a Filofax határidőnapló, az elektromos kés, a fondükészlet. Folyamatosan érkezett a jövő. Csillogó új játékaink rozsdásodni kezdtek, mielőtt hazavittük őket, és az élet nagyjából ugyanúgy ment tovább.

Megunjuk-e valaha Ádámot? Nehéz úgy diktálni, hogy az ember – mint könnyelmű vásárló – közben a bűntudatával küzd. Más emberek, más elmék természetesen továbbra is elbűvölnek majd minket.

A mesterséges ember egyre jobban hasonlít ránk, aztán olyan lesz, mint mi, aztán nálunk különb, így hát nem unhatjuk meg soha. Mindig meg tud majd lepni valamivel. Persze lehet, hogy cserben hagy, méghozzá olyan módon, amit most elképzelni sem tudunk. A tragédia tehát benne van a pakliban, de nem az unalom.

Annál unalmasabbnak ígérkezett a felhasználói kézikönyv. Az utasítások. Egy olyan gép, amelynek működéséből nem következik egyértelműen a használat módja, eleve értelmetlen. Ennek ellenére – és régimódi sugallatra – kinyomtattam a kézikönyvet, majd dossziét kerestem neki. Mindeközben megállás nélkül e-maileket diktáltam.

Nem tudtam Ádám „felhasználójaként” gondolni magamra. Feltételeztem, hogy semmi olyat nem tudhatok meg róla, amit ő meg ne taníthatna magáról. De a kézikönyv a Tizennegyedik fejezetnél nyílt szét a kezemben. Itt feketén-fehéren ez állt: preferenciák, a személyiség paraméterei. Aztán címsorok: Barátságosság. Extroverzió.

A tapasztalatszerzés hajlandósága. Lelkiismeretesség. Érzelmi stabilitás. Ismerős fogalmak. Az ötfaktoros személyiségmodell. Humán képzettségemből adódóan gyanakodva tekintettem az efféle lecsupaszított kategóriákra, bár egy pszichológus barátom elmagyarázta, hogy mindegyik fogalomhoz számos alcsoport tartozik. A következő oldalra pillantva megállapítottam, hogy a különféle beállításokat egytől tízig terjedő skálán kell megadnom.

Barátra számítottam, de kész voltam vendégként fogadni Ádámot, ismeretlenként, akit később majd megismerek. Azt hittem, optimálisra hangolva kapom meg. Gyári beállításokkal – íme, sorsunk modern szinonimája. Barátaim, családom, ismerőseim egytől-egyig rögzült beállításokkal, génjeik és környezetük hatásának megmásíthatatlan eredőjeként léptek az életembe. Szerettem volna, ha méregdrága új barátom ugyanígy tesz. Miért bízná rám? De persze tudtam a választ. Nem sokan vagyunk optimálisan beállítva. Szelíd Jézus? Szerény Darwin? Csak minden 1800 évben akad belőlük egy. Még ha Ádám ismerné is a legjobb, a legkevésbé ártalmas személyiségjegyeket – de nem ismeri –, egy multinacionális társaság nem teheti kockára a hírnevét egy esetleges balfogással. Caveat emptor.

Isten tökéletesen megformált társat adott az eredeti Ádám mellé. Nekem ki kell gondolnom a sajátomat. Az Extroverzió címszó alatt fokozatokban eltérő gyermeteg állításokat olvastam. Imád a társaság lelke, középpontja lenni, valamint tudja, hogyan szórakoztasson és vezessen másokat. Legalul pedig: feszeng mások társaságában, és magának való. Középtájon azt találtam, hogy szereti a jó bulit, de mindig örömmel tér haza. Ez vagyok én. De hát magamat kettőzzem meg?

Ha mindegyik skálának a közepéből választok, előfordulhat, hogy Ádám unalmasan jellegtelen lesz. Feltűnt, hogy az extroverzió mintha az ellentétét is magába foglalná. Hosszú lista melléknevekből, mellettük kis négyzet a pipának: társaságkedvelő, félénk, izgékony, beszédes, visszahúzódó, hencegő, szerény, bátor, energikus, mélabús. Egyik tulajdonságot sem akartam, se neki, se magamnak.

Esztelen döntéseim pillanatait nem számítva többnyire semleges volt a hangulatom, főleg, ha éppen egyedül éltem, mintha fel lenne függesztve a személyiségem, ha ugyan tudható, mi az. Nem voltam merész, sem visszahúzódó. Elégedett vagy mogorva sem, csak épp léteztem – tettem-vettem, gondolkodtam vacsorán vagy szexen, bámultam a képernyőt, zuhanyoztam. Időnként bántam a múltat, olykor balsejtelmek gyötörtek a jövővel kapcsolatban, de a jelen leginkább csak a nyilvánvaló érzékelés birodalmába tévedve tudatosult bennem. Volt idő, amikor az elme félresiklásának megszámlálhatatlan módozatai foglalkoztatták legélénkebben a lélektant, míg ma inkább a mindannyiunkban közös érzelmeket vizsgálja a gyász és az öröm közötti széles skálán. Mégis figyelmen kívül hagyja a hétköznapi lét egy óriási területét, azt, ahol betegség, éhínség, háború vagy más stressz híján sok-sok élet múlik el a semleges övezetben, ebben az ismerős, de unalmasan szürke, felejthető kertben, melyet leírni is nehéz.

Akkor még nem tudtam, hogy ezek a finom beállítások alig hatnak Ádámra. A döntő tényező az úgynevezett „gépi tanulás” lesz.

A felhasználói kézikönyv csak illúziót táplált – azt, hogy Ádám befolyásolható, irányítható –, valahogy úgy, ahogy szülők dédelgetik az ábrándot, hogy rajtuk is múlik, milyen ember lesz a gyerekük. Összefűzött Ádámmal a kézikönyv, a gyártónak pedig törvényes védelmet biztosított. „Ne sajnálja rá az időt – tanácsolta. – Fontolja meg, mit választ. Ha kell, szánjon rá akár több hetet is.”

Csak fél óra elteltével néztem újra Ádám felé. Semmi változás. Még mindig előrenyújtott karral, csukott szemmel ült az asztalnál. Ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy mélyfekete haja most dúsabb és csillogóbb, mintha zuhanyozott volna. Közelebb lépve örömmel fedeztem föl, hogy bár nem lélegzik, bal melle fölött szabályos, egyenletes, nyugodt lüktetés érzékelhető, tapasztalatlan becslésem szerint másodpercenként egy dobbanás. Milyen megnyugtató. Nincs vérkeringése, mégis hat a szimuláció. Valamelyest csöndesültek a kételyeim. Oltalmazni akartam Ádámot, bár tudtam, abszurd ez a kívánság. Tenyeremet Ádám szívére helyezve érzékeltem a nyugodt, jambikus ritmust. De hirtelen tolakodónak éreztem ezt. Olyan könnyű hinni ezekben az életjelekben, bőrének melegében, alatta az izom kemény, de nyomásra finoman engedő rostjaiban. Műanyag vagy valami hasonló, mondta az eszem, de a tapintásom élő húsról tudósított.

Kísérteties volt a meztelen Ádám mellett állva megtapasztalni, mint tusakszik bennem a tudott tény és az érzelem. Mögé léptem, hogy kívül legyek a látóterén, és ne tornyosuljak fölé, ha netán kinyitná a szemét – ami bármelyik pillanatban bekövetkezhetett. Nyaka körül, gerince mentén izmok domborodtak. Sötét testszőrzet árnyékolta válla vonalát. Fara izmos homorulatokat mutatott. Lábikrája erős izomköteg, akár egy sportolóé. Pedig nem szuperemberre vágytam. Milyen kár, sajnálkoztam sokadszor, hogy mire észbe kaptam, elkapkodták az Évákat.

Kifelé menet megálltam, hogy visszanézzek, és ekkor különösen felkavaró pillanatot éltem át: valami nyilvánvalónak a döbbenetes felismerését, képtelen ugrást, melynek során az ember hirtelen megérti, amit már tud. Egyik kezem a kilincsgombon pihent. Talán Ádám meztelensége, fizikai jelenléte váltotta ki belőlem, de nem őt néztem. Hanem a vajtartót. Meg a két tányért, a két csészét, az asztalon szanaszét heverő két kést és két kanalat. Mirandával töltött hosszú délutánom maradványait. Az asztaltól hátratolt, barátságosan egymás felé forduló két faszéket. Az elmúlt hónapban közelebb kerültünk egymáshoz.

Jókat beszélgettünk. Csak most értettem meg, milyen sokat jelent nekem, és milyen könnyen elveszíthetem, ha nem vigyázok. Rég mondanom kellett volna valamit. Biztosra vettem Mirandát. Pedig egy szerencsétlen fordulat, egy diáktárs, bárki közénk állhat. Arca, hangja, zárkózottsága, józanul okos megnyilvánulásai – mindez ott volt, szinte fájt. Keze a kezemben, az az elgondolkodó, tűnődő arckifejezés. Igen, nagyon közel kerültünk egymáshoz, és észre sem vettem. Én hülye. Meg kell mondanom neki.

Visszamentem hálószobául is szolgáló dolgozószobámba. Az asztal és az ágy között volt elég hely, hogy föl-alá járkáljak. Azon rágódtam, hogy Mirandának sejtelme sincs az érzéseimről. De kínos és kockázatos lenne beszélni róluk. Miranda szomszéd, barátnő, húgféleség. Olyasvalakihez szólnék, akit még nem ismerek. Ő pedig kénytelen lenne kilépni a függöny elé, levenni az álarcát, és olyan szavakkal válaszolni, amilyeneket sosem hallottam tőle. Sajnálom… Nagyon kedvellek, de… Vagy elborzad. Vagy – nincs kizárva – örömmel hallja, amit régóta szeretett volna hallani, sőt kimondani is, ha nem fél annyira az elutasítástól.

Véletlenül mindketten szabadok voltunk. Biztosan ő is gondolkozott már ezen, rajtunk. Nem légből kapott képzelgés ez. Meg kell mondanom neki, szemtől szembe. Elviselhetetlen. Elkerülhetetlen. És így ment ez, egyre szűkülő körökben. Nem volt nyugtom, visszamentem. Nem láttam változást Ádámon, ahogy elhúztam mellette a hűtőszekrényhez, amelyben fél üveg fehér bordói volt. Leültem vele szemben, fölemeltem a poharam. A szerelemre. Ezúttal kevesebb gyöngédséget éreztem.

Annak láttam Ádámot, ami volt: élettelen, ember alkotta tárgynak, melyben a szívverés szabályos elektromos kisülések eredménye, bőrének melege pedig puszta kémia. Amint működőképes állapotba kerül, egy mikroszkopikus billegőkerék-szerkezet fölnyitja a szemét. Olyan benyomást kelt, mintha látna, pedig vak lesz. Sőt, még vak sem. Működni kezd benne egy másik rendszer, amely lélegzést mímel, de nem életet. Egy férfi, aki most jött rá, hogy szerelmes, tudja, mi az élet.

Az örökségemből házat vehettem volna a Temzétől északra, Notting Hillben vagy Chelsea-ben. Miranda talán velem tartott volna. Akkor most elférne az összes könyve, ami bedobozolva áll az apja garázsában, Salisburyben. Elképzeltem az Ádám nélküli jövőt, azt, ami tegnapig az enyém volt: kertet a város szívében, nagy belmagasságú szobákat gipszbordűrrel, rozsdamentesacél felületeket a konyhában, régi barátokat a vacsoraasztalnál. Könyveket mindenhol. Mit tegyek? Visszavihetem Ádámot, vagy eladhatom online, még ha veszítek is rajta valamennyit. Ellenséges pillantást vetettem rá. Tenyere az asztalon feküdt, karvalyarca továbbra is a kezek felé fordult. Hogy tudtam ilyen ostobán elcsábulni? Még egy fondükészlet. Jobb is fölállni az asztaltól, mielőtt előkapom apám régi körmös kalapácsát, és egy suhintással végképp földön- futóvá teszem magam.

Nem ittam többet fél pohárnál; a szobába visszatérve reméltem, hogy az ázsiai valutaárfolyamok majd lekötik a figyelmemet. Mindeközben füleltem, mikor hallok lépteket a fölöttem lévő lakásból. Késő este tévét néztem, és megtudtam, hogy hamarosan útnak indul tizenháromezer kilométeres útjára a harci alakulat, hogy visszaszerezze a nálunk Falkland-szigeteknek nevezett koronagyarmatot.

Támogatott tartalom


2017 Kidsnews | All rights reserved