10 nap, 10 olvasnivaló az őszi szünet hűvös estéire – Roy Jacobsen: Fehér tenger


kidsnews (127éves) - 1 hónapja

Ingrid Barrøy teljesen egyedül él a családnevét viselő észak-norvég szigeten. Szerettei vagy meghaltak, vagy szétszéledtek a szárazföldön. Ő mégis visszavágyott Barrøyára. Háború van, Norvégiát elfoglalták a németek. Telnek az évek. Egy nap emberi testet sodor partra a víz, és aztán mindennap újabbakat. Ingrid még nem tudja, hogy az egyikük él…

Roy Jacobsen trilógiájának második részében A láthatatlanok történetét folytatja, természet és ember viszonya után ezúttal az emberi kapcsolatokat és az érzelmeket állítva középpontba: a szerelmesek nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is egyedül vannak egy egészen kicsi, de világot jelentő szigeten.

Roy Jacobsen: Fehér tenger , RÉSZLET

5

Aki egy szigeten lakik, az mindig keresgél. Ingrid születése óta keresgélt, bogyós gyümölcsöt, madártojást, pehelyrécetollat, halat, kagylót, palalemezt, deszkát, nehezéknek használható lukas követ, birkákat, virágokat, gallyakat… Egy szigetlakó szeme mindig figyel, függetlenül attól, hogy a keze és a feje éppen mivel van elfoglalva, a fáradhatatlan tekintetek folyamatosan fürkészik a szigeteket és a tengert, és minden apró változásra felfigyelnek, látják a legjelentéktelenebb jeleket is, észlelik a tavaszt, mielőtt beköszöntene, és a havat, mielőtt fehér takaróval fedné be az árkokat és a sáncokat, érzékelik a jeleit annak, ha egy állat kimúlni készül vagy egy gyerek hasra fog esni, és látják a tenger láthatatlan halait az összesereglett fehér szárnyak raja alatt, a látás a szigetlakók lüktető szíve.

De aznap reggel, miután az ajtón kilépve megállapította, hogy az időjárás ma sem teszi lehetővé, hogy átevezzen a főszigetre, Ingridnek olyan érzése támadt, hogy amit keres, azt nem lehet megtalálni, bármilyen kitartóan és figyelmesen kutakodjon is, olyan érzés volt, mint amikor tudjuk, hogy hibát követünk el, még azelőtt, hogy elkövetnénk; az égen rongyos felhőtakarók rohantak át, kisebb záporokat zúdítva a viharos tengerre, életnek jele sehol.

A keleti parton elindult dél felé, és noha nem talált sem fókát, sem fura ruhadarabokat, mégis eluralkodott rajta valami egyre erősödő nyugtalanság, olyan feldúlt lett, hogy kénytelen volt hangosan megszólalni, mert előbb-utóbb mindenkinek hallania kell egy emberi hangot, még ha az a saját hangja is, ezzel tisztában van minden szigetlakó; hangosan kimondta, hogy most már tényleg szerez egy macskát, és az idegen hangtól összerezzent, aztán megismételte a mondatot, addig ismételgette, amíg megszokottá és megnyugtatóvá nem vált,

ekkor azonban lecsapott rá a nyugtalanság újabb hulláma, olyan érzése támadt, mintha eltévedt volna a saját szigetén vagy átkerült volna egy másik szigetre, vagy, ami mindennél rosszabb, az a sejtés kerítette hatalmába, hogy nincs egyedül a szigeten.

Ingrid megállapította, hogy a sasok már el is takarították a két fókát, látta a vérfoltokat, amelyek halvány emlékképként derengtek elő a friss hó alól. Meggyorsította a lépteit, átgázolt egy hínárkupacon, és ismét ruhákra bukkant, rongyos, barna, elázott ruhadarabokra, hullott belőlük a faforgács, mint rongybabából a tömőanyag, de ezek a ruhadarabok nem egyformán voltak elrongyolódva, hanem úgy, mintha különféle emberekhez tartoztak volna, különféle szokásokkal és életekkel rendelkező emberekhez. Ingrid  szétterítette  a  hóban  a  ruhadarabokat, három teljes öltözetet talált, valamint egy kötött pulóvert és egy zekét, megpróbálta úgy összeillesztgetni őket, ahogy összetartozhattak valaha, egy nagydarab és két kisebb ember állt össze belőlük, egyetlen ruhadarab, egy félembernyi felesleg maradt, és mind férfiak voltak.

Ingrid betuszkolta a ruhákat a hálószatyorba, ami mindig nála volt, azzal a gondolattal, hogy a sziget északi csúcsán majd elégeti őket. Csakhogy a ruhák vizesek voltak, és a fagyos földben sem lehetett elásni őket, így végül felakasztotta a darabokat a szárítóállványon lógó férfi mellé, aztán úgy döntött, hogy még egyszer körbejárja a szigetet.

Az öbölben, ahol az első öltözetet találta, újra megpillantotta a két sast, a fehér fejű óriást és a kisebb termetű barnát, egy vízből kiálló sziklán egymást taszigálva karmolásztak és csapkodtak a szárnyaikkal, mintha a prédán marakodtak volna.

Csakhogy arrafelé nem volt semmiféle szikla, ott százlábnyi mély volt a víz, és ez a szikla együtt sodródott a hullámokkal.

Ingrid kifutott a szigetcsúcsra, és már éppen megfordult volna, hogy hazarohanjon a távcsőért, de megcsúszott a köveken, és megpillantott egy újabb sziklát ott, ahol soha nem volt szikla, ez is mozgott, alámerült, és kiemelkedett a habokból, akár egy vízsodorta fatörzs, akár egy bálna háta. És mindkettő felett dühös madarak vijjogó csapata kavargott, a raj összesűrűsödött és szétrebbent, zuhanórepülésben lecsapott és odavágott és hadakozott a kavargó ricsaj- és tollforgatagban, mígnem egy heves hóörvény elfedte a látványt.

Ingrid a kezébe temette az arcát, és felüvöltött. Rátört a hányinger, a szíve hevesen vert, négykézlábra esett, és nem kapott levegőt, mert megértette, hogy mi volt az, amit látott.

Nedves hóval megdörzsölte az arcát, és rohanvást elindult hazafelé. Útközben újabb ruhadarabokba botlott, talált két teljes öltözéket, egy zeke nélküli nadrágot és egy szürke, rongyos köpenyt, felkapta és maga után vonszolta őket a kerteken át, ezeket is felakasztotta a szárítóállványra, aztán bement a házba, és meggyújtotta az összes lámpát, még a nappaliban is.

Tüzet rakott mindkét kályhában, majd csak állt ott csöpögő kabátjában, és mereven bámulta a hangtalan szélben lebegő, fejetlen hadsereget odakint a szárítóállványon, egy féllábú, egy félkarú, egy torzó, két vidáman lengedező köpeny és egy karok nélküli ruha… és egyszer csak rádöbbent, hogy azért vesződött velük, mert bármilyen értéktelenek és rongyosak is ezek a darabok, mégis személyes holmik, de mit jelenthet a faforgács?

Lesietett a svéd csónakházba, és előkereste a távcsövet, a súlyos, kihúzható, rézgyűrűkkel és srófokkal ellátott hengert, aminek lakkszerű fekete bőrborítása volt, homályosan felötlött benne, hogy az apja soha nem használta, mert elrontotta a látványt, és eldöntötte, hogy még sincs rá szüksége, enélkül is tudja, hogy mit látott.

Mintha a kezét égetné, úgy tette le a távcsövet, és addig babrálta a kampókra felakasztott hálókat, míg megdermedtek az ujjai, aztán a hóban levonszolt két hálót a kikötőcölöphöz, az első hálót hozzáerősítette a rögzítőkötélhez, megvárta, amíg a parafaúszók kilebegnek a hullámokba, rákötötte a sima palanehezéket, óvatosan, nehogy széttörjön a vásott sziklákon, hozzáerősítette a második hálót is, és a rögzítőkötél segítségével kivontatta a két hálót szokás szerint tizenöt lábnyira a parttól, aztán felpillantott a hálóról és a vízről, átnézett Moltholmenre, és meglátta az első hullát.

A kezéből kicsúszott a kötél, de utánakapott, begázolt a vízbe, és sikerült megragadnia, kihúzta a partra és rögzítette, a tenyerével rátámaszkodott a térdére, kiegyenesítette a hátát, és ismét átnézett a tengerszoros túlsó partjára, és most is azt látta, amit az imént, és amit már tegnap is; s mindennek ellenére az éjjel úgy aludt, ahogy Nelly szokott.

Összeütögette a két kesztyűjét, és csak nézte a férfit, aki vízbe lógó lábbal úgy hevert a sziklán, mintha kikötötték volna a cölöphöz.

De kezdett beállni az apály, a férfi hamarosan a sziklán fekszik majd, mígnem a következő dagály leemeli onnan és továbbsodorja, és a vijjogó hárpiák raja lecsap, hogy széttépje barnás alakját.

Ingrid elindult észak felé a csónakházhoz, és azon töprengett, hogy kétszer is járt odafent az istállópadláson, először a pehelytollas zsákokat ellenőrizte, másodszor pedig levitte a gyapjút a konyhába, és ott is látott valamit, aminek a jelentését akkor nem fogta fel, a házat pedig számtalanszor elhagyta, de egyszer sem ment hátra a gyümölcsbokrokhoz, télen nem jártak arra, ugyan kinek jutna eszébe körbesétálni a saját házát?

Elfutott a halszárító állvány mellett, átrohant a lápon, egy pillanatra tétován megtorpant, mielőtt benyitott volna a házba, aztán belépett és dermedten megállt, majd dobogó szívvel, sietősen körbejárta a szobákat, ismét megállt, majd kiszaladt, körbefutotta a házat, és a friss hó alatt meglátta a nyomokat, olyan volt, mintha valaki egy zsákot vonszolt volna át a kerten a csűrfeljáróig.

Felment a csűr padlásához, és megállapította, hogy az ajtót belülről elreteszelték, futva megkerülte az épületet, és miközben bement az istállóba, eszébe jutott, hogy valóban látott vízcseppeket a lépcsőn, de azt hitte, hogy lyukas a tető; felmászott a szénapadlásra, és a félhomályban megpillantott két lábat, melyek egy régi birkabőr alól lógtak ki. Félrehúzta a birkabőrt, és előtűnt egy középkorú, kopasz férfi, beesett, krétafehér arcán felmeredt a kékesfekete borosta. Halott volt. De valaki lezárta a szemét, és két kezét keresztbe tette a mellkasán, úgy, mintha imádkozna.

Ingrid beljebb ment a padláson, és megpillantott még egy férfit, aki két pehelytollas zsák és egy régi lópokróc alatt feküdt. Lehúzta róla a pokrócot, és látta, hogy ő is a barna rongyokat viseli, szintén faforgáccsal kitömve, ami kihullott a ruha ujjaiból és hasadásaiból, barna ruhájára pedig egy kitüntetésekkel és paszományokkal díszített német egyenruhát húzott, ő is kopasz volt, és sovány, de beesett arca nem volt borostás, ahhoz túl fiatal volt, és ő életben volt.



2017 Kidsnews | All rights reserved