Karafiáth Orsolya történetei a felnövéshez


Kovács Barna (19éves) - 2 hete

Mindannyiunknak vannak emlékezetes történetei kisebb koráról, de nem feltétlenül gondolunk bele abba, hogy ezek a sztorik mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy olyanokká váljunk, amilyenek most vagyunk. Karafiáth Orsolya azonban belegondolt, és megírta az Amikor a mama lelegelte a papa haját című könyvét, melyben összegyűjtött több mint 70 rövid történetet a felnövésről.

Olvasva a könyvet azt gondolhatjuk, hogy a szerző a gyerekkorából gyűjtötte össze a sztorikat, hiszen felismerhetünk benne életrajzi elemeket, és a főszereplőt – aki egyben az elbeszélő is – Karafiáth Orsolyának hívják.

A valóság azonban nem ennyire egyszerű, erre pedig már a könyv borítóján szereplő egyik mondatból következtethetünk: „A valósággal való minden egyezés a véletlen műve!”.

Na jó – gondolhatjuk –, dehát néhány momentumát ismerve a szerző életének, a hasonlóság kísérteties. Nem lehet, hogy ezt csakúgy odaírta, hogy ne róhassák fel neki mindazt, amit leírt? Nem egészen. Meghallgatva a Margó Feszten (ahol a könyvbemutató volt) készült beszélgetést és a litera.hu interjúját a szerzővel, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy miről van szó. A könyv alapját valós történetek adják, de már Karafiáth Orsolya maga sem tudja pontosan, hogy ezekből mennyi felel meg a valóságnak. Ez úgy fordulhat elő, hogy nem számít.

Az író- és költőnő nem önéletrajzot akart írni, hanem – ahogy azt az alcím is jelzi – történeteket a felnövéshez. Olyan sztorikat, amik akár az olvasóval is megtörténhetnének és, amelyek jelentősen befolyásolták, hogy a könyv elbeszélője olyan ember lett, amilyen.

Karafiáth Orsolya saját bevallása szerint a Szirén című regénye után egyfajta írói válságba került, nem tudta rávenni magát az írásra. Ekkor jutott eszébe, hogy egy éven keresztül minden nap kitesz a facebook oldalára egy rövid történetet. Így keletkeztek a könyvben szereplő írások is. Az ötletet, hogy saját sztorikból induljon ki, de ne ragaszkodjon a valósághoz, Barcza Gergely QR code című fotókiállításából merítette.

Ezen a kiállításon családi fotók szerepeltek, amiket azonban nem Barcza Gergely építész, fotóművész készített, hanem véletlenül jutott hozzájuk. Felismerte, hogy akár az ő családi fotói is lehetnének, sőt: akárki családi fotói lehetnének. Orsolya írásai is ilyenek: akárki történetei lehetnének.

A kötet egy fotóalbum nézegetésével indul, majd egymás után jönnek a történetek, mint ha a képeket nézegetve jutnának a műben szereplő Orsolya eszébe. Nem „színpadról” adja elő őket a publikumnak, hanem elmélkedik rajtuk, úgy írja le őket, mint ha magának, vagy egy közeli barátjának mesélne.

Felidézi a sztorikat és néha azt is leírja, hogy mi milyen hatással lehetett rá a későbbiekben. Az elbeszélő őszinte: nem engedi, hogy az emlékei megszépüljenek, de azt sem gondolnám, hogy igyekszik mindent durvábban lefesteni, mint ahogyan megtörtént.

Idáig nem olvastam Karafiáth Orsolya könyvet, pedig szép számmal jelentek már meg kötetei. Tavaly készítettünk vele interjút  a Szirén című könyvével kapcsolatban a függőségekről, ekkor határoztam el, hogy nem maradhat ki az életemből. 

A könyvet mindenkinek szívesen ajánlom, aki nem ragaszkodik mindig hihetetlen sztorikhoz, hanem olykor „megelégszik” azzal, hogy a valóságról olvas (vagy legalábbis arról, ami a valóság is lehetne).

A legnagyobb felismerés, ami bennem megszületett, hogy én vajon miért nem emlékszem ilyen részletesen arra, hogy mik történtek régen? Valószínűleg azért, mert nem gondolkodom rajtuk olyan sokat, ez azonban nem feltétlenül jó. A könyv olvasása remek apropót szolgáltat erre.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved