Tudhattad volna – a sorozat és a könyv


Ilyés Csenge (18éves) - 6 hónapja

A Tudhattad volna (The Undoing) c. minisorozat, 2020 egyik legnézettebb műsora volt. A cikkemben kevésbé a történettel, mintsem a szereplők tetteinek hátterével szeretnék foglalkozni, így annak, aki még nem látta a sorozatot, röviden erről szól: „A minisorozat középpontjában Grace és Jonathan Fraser (Nicole Kidman és Hugh Grant) áll, akik pontosan azt az életet élik, amiről mindig is álmodtak. Ám egy erőszakos haláleset és egy sor borzalmas felismerés nyomán egyik napról a másikra mindennek vége szakad. Grace ott áll egy egyre súlyosabb, a nyilvánosság előtt zajló katasztrófa közepén, és maga is megdöbben, hogy mennyire nem követte a saját tanácsait. Kénytelen búcsút inteni eddigi életének, és újat teremteni a gyermekének (Noah Jupe) és az egész családjának.” – olvasható a port.hu-n.

Tudjuk, hogy sokan már 14 évesen 18 éven felülieknek szóló filmeket néznek, ám ebben az esetben megvan az oka, hogy miért fontos a korhatárt betartani. Emellett fel kell hívnom a figyelmet az elkövetkezendő spoilerekre, így ha szeretné valaki megnézni a sorozatot vagy elolvasni a könyvet, erre ügyeljen! 

A sorozat igen sok gondolatfolyamatot elindít, én ezek közül szeretnék felvillantani néhányat.
„Vannak pillanatok, amikor elveszítjük önmagunkat. De valónk alapjaiban sértetlen marad” – hallhatjuk Jonathan mondatát már az előzetesben is. Az eddig a Földön eltöltött 19 évem alatt igen sokszor megtapasztaltam, hogy mi, emberek felmentettük és továbbra is felmentjük magunkat.

A nehezebb döntések, az összeütközések, a felelősség, vagy csak egy kényelmetlen szituáció (közös liftezés, komplikált beszélgetés és hasonlók) alól. Gyakran felmentjük barátainkat, szeretteinket, de ennél is gyakrabban mentjük fel saját magunkat – ezzel kiutat adva az előbb említett helyzetekből.

Most talán sokan gondolják, hogy „de hát mindenki tesz ilyet” vagy „ezekkel nem ártok igazán”, de ebben sohasem lehetünk biztosak.

Hisz felmerül a kérdés, hogy ha ma szemet hunyok egy apróság fölött, vajon holnap nem teszem-e meg ugyanezt egy fontos dologgal, értékkel. Erről a dilemmáról nekem Martin Niemöller híres idézete jut eszembe: „[…] Amikor a zsidókat vitték el, / csendben maradtam, / hisz nem voltam zsidó. / Amikorra engem vittek el, / nem maradt senki, / aki tiltakozhatott volna.”

Jonathan esete persze nem pontosan ilyen, ám közös vonás, hogy amikor nem reagálunk valamire, amire kellene, nem ítélünk el egy olyan dolgot, amit kellene, valami megtörik az emberben, mondhatni elembertelenedünk.

Éppen ezért, ahogy mi nem oldozhatunk fel valakit, aki a helyessel ellentétesett követett el, vagy nem legitimálhatjuk valaki helytelen tettét, önmagunkkal sem tehetjük meg ezt. Jonathan megtette, ezzel viszont tönkretette nem csak a saját családja életét, de az általa meggyilkolt nő gyermekeinek és más hozzátartozóinak jelenét és jövőjét is, hisz egy ilyen traumát semmiképpen sem lehet könnyű feldolgozni. Ám azt is fontos megjegyezni, hogy nem lehetetlen, tehát mindenképpen megvan az esélyük egy egész és boldog életre.

Véleményem szerint a sorozat egyik legerősebb jelenete, amikor az utolsó részében Jonathan elrabolja a fiát és magával akarja vinni egy olyan helyre, ahol senki sem zavarhatja meg őket. A férfi a végsőkig ragaszkodik a családjához, ám részről részre lassan összeáll bennünk a kép, hogy ez mind csak manipuláció, nem valódi szeretet van a háttérben. Az, ahogyan a fiával és a feleségével viselkedik, semmiképpen sem tekinthető megfelelőnek és egészségesnek, mégha ez a felületes külső szemlélő számára nem is olyan szembetűnő elsőre. Erre igen erős bizonyítékot kapunk, amikor Grace megtalálja a fiuk hegedűtokjában a gyilkos fegyvert és megmutatja azt Jonathannak, a férfi a saját fiára kezd el gyanakodni, miközben az poegnt, hogy őt igyekezett megvédeni azzal, hogy nem beszélt korábban az anyjának a kalapácsról. Henry számonkérte apját a vádak miatt, ám az kibújt alóluk: „Nem vagyok ura magamnak. […] Ostrom alatt vagyok, Henry. […] Ez nem én vagyok, ez a kétségbeesés. Ez nem az igazi apád”, majd pedig megígérte, hogy vissza fog térni az igazi énje a tortúra végén és biztosította a szeretetéről. m

A történet kimenetelét ismerve viszont mindnyájan tudjuk, hogy ezek üres, hazugságokkal teli sorok; Jonathanben nem volt igazi szeretet a családja iránt, csak megpróbálta kihasználni őket. Hogy emiatt miért nem érezte rosszul magát és hogyan tudta ő ezt folytatni? Felmentette magát folyamatosan, minden egyes alkalommal.

Nem vette észre, hogy hibás cselekedetei valóban jelentéssel bírnak, mert ő nem így tekintett rájuk. Jonathan úgy vélte, hogy ő a gyilkosság ellenére is legbelül ugyanolyan jó ember maradt, akivel együtt tudna élni a felesége és a fia, mintha mi sem történt volna.

Ám ez nem így működik: a gyilkosság, az elhallgatott viszony és a további hazugságok nyomot hagytak Grace-ben és Hanryben is, ennél fogva pedig nem képesek már együtt élni a férfival. Ebből látható, hogy miután valaki olyan tettet követ el, aminek során „elveszíti önmagát”, nem marad sértetlen „a valójának alapja”, hanem igenis megváltozik, ahogy az elején írtam: elembertelenedik.

Ez a változás lehet ideiglenes, mint ahogy egy bűnöző is megváltozhat tetteit megbánva, ám Jonathan esetében nem ez a helyzet: nincs benne valódi megbánás vagy önhibáztatás. Igaz, végül belátja, hogy tette helytelen volt, de ettől nem ijedt meg sosem, hisz valamivel mindig megmagyarázta annak helyénvalóságát (például a gyilkosságot azzal, hogy a családját kellett megvédenie Elena Alvestől, az elhunyttól). „Megesik, hogy néha elfeledkezünk magunkról. Hirtelen mások leszünk. Kiválthatja a pánik, a düh, vagy akár a szeretet is. Kivetkőzünk magunkból.

De ez nem teszi semmissé azt, akik vagyunk…” – menti fel magát utoljára is Jonathan. És amikor a saját fia szembesíti gyilkos tettével, akkor is csak annyit válaszol, hogy az nem a valódi éne, nem az apa, akit a fia ismer. Ezt megcáfolandó válaszként adható viszont Grace édesapjának néhány mondata lányához:

 „Félrelépni, az emberi. Megütni valakit hirtelen indulatból, dühből, az is emberi. De halálra verni valakit, és még azután is ütni-verni, hogy az illető meghalt? Az egy szörnyeteg.”


Minden jel arra utal, hogy Jonathan – ahogy félig-meddig Grace is megállapította –, valóban nárcisztikus személyiségzavarral küzdött: 14 évesen, kishúga halálakor nem érzett sem bűntudatot, sem gyászt; ez, az empátia hiánya az önteltség mellett pedig az előbb említett rendellenesség egyik velejárója.

A fenti információk ismeretében bátran levonhatjuk a következtetést, hogy Jonathan jelleme nem maradt „alapjaiban sértetlen”, hisz ami az alap volt, azt sosem tekinthetnénk egészségesnek; az elkövetett gyilkosság pedig csak rontott ezen. A férfi tettei, gondolatai semmiképpen sem követendőek!

A másik problémakör, amit megéri még kicsit fejtegetni, talán sokkal szembetűnőbb, mint az előző: a „jelek” fölött szemet hunyó ember esete. Ez alatt arra a jelenségre gondolok, amikor emberek nem képesek meglátni valakiben a rosszat, a hibát vagy esetleg csak azt, hogy eltér az általuk elképzelt valóságtól.

Emögött igen sok minden állhat: jóhiszeműség, felületesség és társai, de akár az is, hogy mi magunk nem akarjuk (persze nem tudatosan) meglátni a másik ember igazi mivoltát.

A könyv és a sorozat legelején megtudjuk, hogy Grace pszichológusként dolgozik, és olyan emberekkel foglalkozik, akiknek problémájuk van a párjukkal, párkapcsolatukkal. A könyv azzal indít, hogy Grace maga is írt egy művet erről a témáról (Tudhattad volna címmel), tehát feltételezhetjük a történet legelejétől fogva, hogy klinikai pszichológusként, szakemberként kiismerte férjét, Jonathant és tisztában van a hibáival is. Ám ez mind nem igaz: Grace csak azt látta meg a férfiban, amit ő meg akart látni: szerető férjet, gondoskodó apát, jó és együttérző orvost.

Ahogy Jonathan fogalmaz a sorozat első részében a fia és hegedűtanára kapcsolatáról: kivetíti az érzelmeit és gondolatait a másik emberre; a hibáit nem látta meg, hiába voltak ezekre utaló jelek. Mindezeket csak a történet végén tudja helyesen látni és értelmezni és ezekből következtetéseket levonni. Mindaddig vak volt ezekre.


Ám ha jobban belegondolunk, nem is olyan meglepő ez. A legtöbb néző igaz, gyanakodott Jonathanre, ám a férfi befolyásoló mivoltából adódóan sosem lehettek biztosak abban, hogy milyen az igazi személyisége. Grace esetében ehhez pedig társulnak a hosszú évek alatt szerzett boldog, szép közös emlékek is. A könyv végén, amikor Grace már tudja, hogy férje volt Elena Alves gyilkosa, a múltra még mindig úgy tekint vissza, hogy szerette a házasságát. Hisz azt látta benne, amit ő látni akart. A kérdés, hogy miért történt ez meg és miért nem vett ebből észre semmit sem Grace, sok tényezőből áll.

 Nyilvánvalóan nagy szerepe volt ebben a férjének, de arról sem feledkezhetünk meg, hogy Grace mit akart belelátni a férfiba és a kapcsolatukba. Ahogy édesapja fogalmazott: „Mindig olyan tisztán látod a dolgokat! Pontosan látod, mi hová fut ki. Ezt hogyhogy nem látod?” Sokáig nem akarta meglátni az igazságot, mert nem tudta volna elviselni azt, ahogy ennyi éven keresztül tévedett.

Hogy mit kell levonni ebből a történetből tanulságként? Ezt nem szeretném senki helyett sem eldönteni, szerintem bőven van lehetőség a választásra mind a sorozatban, mind pedig a könyvben.

Ám a magam számára igen fontosnak tartom azt megjegyezni, hogy sosem ismerhetünk meg valakit eléggé, illetve hogy a valóság igen gyakran nem az, amit mi annak hiszünk vagy látunk. Talán nem is ismerhetjük meg a világot és a benne élő embereket olyannak, amilyenek – a meglévő prekoncepcióink miatt. Viszont az is igaz, hogy ez nem azt jelenti, hogy helyes vagy tanácsos lenne folyamatosan elemezni mások minden egyes mozdulatát „nyomok” után kutatva.

A sorozatot bátran ajánlom bárkinek (aki lelkileg elég érett a történet befogadására), igaz nem a kritikusok kedvence, de a nézők szerették (az HBO-n 4.7/5 csillagot kapott). A könyvet inkább „csak” azoknak, akik valóban kíváncsiak a szereplők életére, múltjára és az események legapróbb részleteire is, mivel az eseménysor ebben igen lassan halad és a leírások és jellemzések is elég részletesek.

Viszont a könyvet olvasva sokkal érthetőbbé válik a New York-i háttér, a szereplők kulturális és társadalmi helyzete, ami igen meghatározó eleme mind a sorozatnak, mind az eredeti műnek. Ezzel együtt semmiképpen sem mondanám, hogy maga a könyv rossz lenne, szimplán csak azt, hogy én nem tudtam annyira élvezni, míg a dinamikusabban haladó sorozatot sokkal inkább igen. Így hát a sorozat megnézéséhez szeretnék egy tippet adni: nem éri meg gyorsan végig menni rajta („binge watching”), ajánlatosabb lassabban haladni vele és időt adni magunknak az 50-60 perces részek mozzanatainak átgondolására, megemésztésére.



Forrás:

HBO go támogatott tartalom

2017 Kidsnews | All rights reserved