Egy ámulatba ejtő alkotás: A világ végéig


Csata Emma (16éves) - 1 hónapja

Néhány művészeti alkotás, képes az embert megdöbbenteni, elgondolkodtatni és úgy magával ragadni, hogy az ember órákig-napokig nem tér igazán magához. Csak ténfereg, vergődik, mert valami olyat élt át, amit nem lehet szavakkal csak „úgy” átadni.  Átjárják az érzelmek, a jóktól egészen a legrosszabbakig, és elhatalmasodik rajta egy olyan borzongás, ami valahol mélyen belül felmelegíti a lelkét: Vacog, de mégis, melegség járja át.

A világ végéig pedig egy pont ilyen alkotás. Minden perce megrázó, magával ragadó, és hihetetlenül ámulatba ejtő. A történet rövid összefoglalója, ahogy az HBO oldalán olvashatjuk, a következő: „Az ötéves Florence édesapja kómába esik, és a kislány nem érti, mi történik vele. Úgy tűnik, sem az érintése, sem a szavai nem képesek elérni őt, így a kislánynak az a benyomása, hogy apja otthagyta őket. Flo édesanyja, Julia megpróbálja elmagyarázni, hogy „apa velünk van, de mégis messze van”. Flo véget nem érő kérdései arra késztetik Juliát, hogy történeteket találjon ki apja hollétéről. A lakásuk falán lévő kép, ami a Holdat ábrázolja, megihleti a kislányt, mert illik gyermeki világképébe a gondolat, hogy apukája a Holdra utazott. A kis Flo innentől saját világot kezd el megálmodni magának, de vajon gyermeki hite elegendő-e ahhoz, hogy édesapját visszahozza a halálból?”

A film, a két fő karakter lelki tusáját mutatja be. Míg az édesanya, Julia, felnőtt fejjel látja az eseményeket, és a hihetetlenül reménytelen szituációban magára marad fájdalmával, addig ott van a kislány, Flo, aki pedig gyermeki képzeletével próbálja feldolgozni a történteket. Ez a két pólus, valahogy annyira távol áll egymástól, mégis oly közel: mindkettejüket körül öleli az egyre csak jobban megfogyatkozó remény, de a hitüket nem vesztik el ebben az embert próbáló időben sem. Lassan mindketten beleburkolóznak a gyermeki álomvilágba, ahol menedékre lelnek.

Azt hiszem, ha egy szóban kéne összefoglalnom a filmet, azt mondanám: hit. Ez az egy szó pedig úgy gondolom az embernek nem az egyik legcsodálatosabb képessége, de elengedhetetlen, hiszen olyan pillanatokban, amikor a racionális gondolatok már nincsenek a segítségünkre, csak a hit és a szeretet marad.

Mert: „Aki azt állítja, hogy nem képes hinni, olyan, mint ha azt mondaná, hogy nem képes szeretni, gyűlölni, érteni, félni, vagy tudni. A hit ugyanis egy emberi képesség. ”[1]

Ez utóbbi időben mindnyájan többször szembesülünk a halállal, mint egy lidércnyomás, ránehezedik az emberre, attól függetlenül, hogy mennyire vigyázunk. Van bennünk egy félelem érzet, ami néha már fojtogató: félünk másoktól, és saját magunktól is. Nem akarjuk, hogy bárki miattunk legyen beteg, és persze mi sem szeretnék megbetegedni.

Elveszítjük szüleinket, nagyszüleinket, barátainkat, munkatársainkat és a halál mindig ott van a levegőben. Az egyetlen, ami azt hiszem, hogy túl tud minket juttatni ezen az időszakon, ha hinni tudunk abban, hogy vége lesz, márpedig egyszer vége lesz, és újra boldogan, félelem nélkül lehetünk akik voltunk…Nem ugyan azok: erősebbek.

Mindegy hogy miben, kiben hiszünk, vagy, hogy reménynek nevezzük azt, ami a materialista világ szélén van: csupán az a fontos, hogy ne felejtsük el : vannak még csodák, mert:

„Beszéltünk egyszer Pandora szelencéjéről. (…) A gonoszságok után még valami megérkezett a világra. Nagyon kicsi, nagyon törékeny, de mégis itt van közöttünk: a remény.”

Poirot c. film




Forrás:

[1] https://zsido.com/fejezetek/hit-es-ketely/

2017 Kidsnews | All rights reserved