„Ár-érték arányban nem érné meg nekik engem bántani” – interjú Dezső András oknyomozó újságíróval


Kovács Barna (19éves) - 2 hónapja

Dezső András a HVG újságírója, munkáiban rendszeresen foglalkozik az alvilág ügyeivel, az elmúlt időszakban pedig két könyve is megjelent a témában Maffiózók Mackónadrágban és Magyar Kóla címmel. A csak csónakkal megközelíthető otthona teraszán beszélgettünk többek között arról, hogy miért indult el ezen a pályán, milyen a kapcsolata a bűnözőkkel, mennyire tartja veszélyesnek a szakmáját és miként tudja megvédeni a forrásait.

Hogyan indult az újságírói pályád?

Amikor gyerek voltam – a nyolcvanas években – csináltam egy iskolaújságot, ami azonban független volt az iskolától. Az édesanyám munkahelyén volt egy fénymásoló, azon sokszorosítottam. Ebből aztán elég nagy botrány lett, mert olyan történeteket írtam meg az iskola belső ügyeiről, amiket nem szerettek volna, hogy kikerüljenek. Akkor még nem volt sajtószabadság, be is akarták tiltani ezt az újságot.

Nekem annyira megtetszett a balhé, amit okozott a lap, valamint az, hogy az újságírás egy kreatív, érdekes munka, hogy eldöntöttem, hogy újságíró leszek. 

 Utána hol kezdtél el írni?

A Pápai Református Gimnáziumba mentem, ahol szintén csináltam egy iskolaújságot. Az is függetlenül működött az iskolától, de már kicsit professzionálisabb volt. Gyakran készítettem ekkoriban interjúkat zenekarokkal, például a Kispál és a Borzzal, illetve a Tankcsapdával. Később Svájcba mentem egyetemre, ahol megismerkedtem az internettel, és csináltam egy online újságot. Olvasták körülbelül hárman. Ekkor már létezett az Index elődje, az Internetto, aminek Nyírő András volt a főszerkesztője. Egyszer összefutottam vele itthon egy internetes buliban, és mondtam neki, hogy szívesen csinálnám a lapsvájci mutációját. Elkezdtem, de persze nagyon amatőr volt, ahogy egyébként az egész Internetto is.

Később az Internettoból létrejött az Index, és belefolytam. Én nem tanultam az újságírást (bölcsész vonalon voltam), de nem is nagyon lehetett tanulni, mert az internetes újságírás ekkor alakult ki.

A profi újságírók még nem ismerték az internetes újságírás világát, az amatőrök pedig az újságírás módszereihez nem értettek. Mi tanultunk az újságíróktól, az újságírók tanultak tőlünk.

Nagyon más a kettő? A rövidhírek világa láthatóan megváltozott, de például a hosszabb, oknyomozó írások – amiken te is dolgozol – nekem hasonlónak tűnnek.

Igazából tartalmilag ugyanaz a kettő, a platform, és ennek köszönhetően a forma más. Például, ha a kilencvenes években a HVG-nél megírtak egy cikket, annak volt egy korlátja, meg volt határozva, hogy meddig tarthat. Az online annyiban volt más, hogy baromi hosszú sztorikat is meg lehetett írni. Most is lehet találkozni long form típusú cikkekkel – így nevezzük azt, ha valami nagyon hosszú – de ezeket nyomtatott sajtóban nem nagyon olvassák, ott ilyenkor az egész lap egy cikk lenne.

Más még az is, hogy az online sajtó olyan eszközöket alkalmaz, amiket a nyomtatott újságok nem tudtak, például lehet a cikkekbe videót elhelyezni. 

A pályád kezdetén is az oknyomozó újságírás érdekelt?

Nem, sőt igazából nem is tudtam, hogy van oknyomozó újságírás. A pályám elején az érdekelt, hogy egyáltalán cikkeket írjak. Volt egy francia újság – a mai napig létezik -, ami a világ összes kontinenséről szemlézte a lapokat, és az érdekesebb cikkeket lefordította franciára.

Mivel én Svájcban megtanultam franciául, le tudtam fordítani ezeket a cikkeket magyarra. Érdekes anyagokat tudtam írni például Afrikáról vagy Ázsiáról. Később, amikor profi újságíró lettem – először az Indexnél, aztán 2003-tól a HVG-nél – akkor szépen lassan belefolytam a belföldi komolyabb témákba.

Jelenleg már csak oknyomozással és az alvilággal foglalkozol?

Főleg ilyen témákkal, de bármit megírok, ha kell; szoktam napi sztorikkal is foglalkozni. A pandémia idején kevesebb volt a hozzám közel álló téma. De alapvetően valóban szakosodtam, érdekel az alvilág, a biztonsági témák, a titkosszolgálatok és az oknyomozások, de gyakran ezek is az előbb említett témákon belül.

Mennyire könnyű egy alvilággal kapcsolatos oknyomozó munka során legális keretek között maradni? Arra gondolok elsősorban, hogy biztosan sok információ van, amit nem írhatnál le a törvény szerint és például hangfelvételeket sem nagyon készíthetsz az alany beleegyezése nélkül.

Mindig a forrásvédelem a legfontosabb, akár bűnüldözői oldalról szerzek információt, akár bűnözői oldalról. Emellett pedig magamat is próbálom védeni azzal, hogy nem hallgatok meg mindent. Hogy csak egy példát mondjak, amikor a kokainkereskedelemről szóló könyvemet írtam, a Magyar Kólát,

akkor készítettem interjúkat bűnözőkkel. Előfordult, hogy egy ilyen beszélgetés során – miközben ment a diktafon – valahogy szóba került más bűncselekmény is. Ekkor kinyomtam a diktafont, mondván, hogy én ezt nem is akarom hallani, mert a kokainkereskedelemről van szó, nem akarok tudni semmilyen adatot más sztoriról. Mondjuk nem volt konkrét ügy, nem tudok róla semmi többet, csak elhangzott egy más jellegű bűncselekmény.

Újságíróként mentesülsz az alól, hogy el kelljen mondanod a rendőrségen, ha bűncselekményről van tudomásod?

Infomátort nem adhat ki egy újságíró, ez alapszabály. Ha feljelenteném, az nyilván ellentmondana az újságíró etikának és az én, meg az olvasók érdekének is.

De hozzá kell tenni, hogy konkrétan bűncselekményről nem szoktam tudni, engem a rendszer működése érdekel.

Ha mondjuk beszélek egy bűnözővel a kokainkereskedelemről, akkor a rendszer működéséről érdeklődöm általánosságban, nem pedig arról, hogy ő hol tart, mit hol tárol.

Mennyire használ az ember oknyomozó újságíróként olyan információkat, amik egyébként nem derülhetnének ki?

Egy fontos szabály van, államtitkot nem árulhatsz el, erre vigyázni kell. Sokszor azonban nem ennyire egyszerű a kérdés, mert függ attól is például, hogy milyen régi valami, ilyenkor sokszor nem egyértelmű a határvonal. Ezt általában úgy szoktuk áthidalni, hogy jogászoknak megmutatjuk a szöveget, és ők eldöntik, hogy mi maradhat. Illetve én azt a módszert alkalmazom még, hogy megváltoztatok helyszíneket és a szereplők neveit. Innentől fogva nem lehet az ügyre ráismerni.

A rendőrség konkurencia vagy társ egy oknyomozásnál? 

Igazából egyik sem. Rólam sokan azt gondolják, hogy nagyon sok rendőrségi kapcsolatom van. Tudom, hogy követik a munkásságomat, de velem aktív bűnüldözők nem állnak szóba. Szerintem ennek az az oka, hogy 10 éve érezhető az, hogy nagyon centralizált lehet az állami kommunikáció. A kilencvenes években például még nagyon élő volt a kapcsolata az újságíróknak a rendőrséggel. Ha volt egy bűnügyi esemény, akkor mentek a telefonok az újságíróktól közvetlenül a nyomozóknak. Ma a sajtóosztályon keresztül lehet csak kommunikálni.

Én azt gondolom, hogy sokkal többet tudnak a rendőrök, mint amit én meg tudok írni, ilyen értelemben nem gondolom, hogy vetélytársak lennénk. Azt el tudom képzelni, hogy bizonyos ügyekben többet tudok egy adott ponton, de összességében ők nagyságrendekkel többet.

Az alvilágon kívül sokszor foglalkozol politikai témákkal is. Volt már olyan, hogy megpróbálták akadályozni a munkádat, megpróbáltak ellehetetleníteni?

Személy szerint engem nem, de látható az az általános tendencia, hogy bárki is volt hatalmon, mindig igyekezett a saját sarát nem viszontlátni a sajtóban. Ez kormányoktól függetlenül így van.

Az jól látszik, hogy az elmúlt években voltak olyan törekvések, hogy a független sajtót különböző módszerekkel ellehetetlenítsék, ez az én munkámra is hatással volt. Ugyanakkor ennek van egy másik oldala is: azáltal, hogy bizonyos médiumokat ellehetetlenítettek (mondjuk azzal, hogy kiszorították őket a piacról), sokkal jobb sajtóorgánumok születtek, hiszen voltak, akik ebből nem kértek, és csináltak saját lapot. 

Visszatérve a bűnügyi újságírásra: mennyire tartod veszélyesnek? 

Én nem csinálnék olyat, ami közben félnem kell, és nem vagyok egy bátor ember. A szervezett bűnözésről írok főleg, ami okos emberek munkájából áll össze. Nem olyan emberekről írok, akik kirabolnak, leütnek, vagy megkéselnek az utcán.

A szervezett bűnözés szereplői okosabbak annál, mint hogy bármivel próbálkozzanak.  Ár-érték arányban nem érné meg nekik engem bántani. Ez nem jelenti azt, hogy nem veszélyes ez a szakma, de azt gondolom, hogy egy tűzoltónak vagy egy rendőrnek veszélyesebb a munkája, mint nekem.

A bűnözők részéről milyen a megítélése annak, amit csinálsz?

Én azt gondolom – bármilyen hülyén is fog hangzani – hogy alapvetően jó. Ha ők azt látják, hogy amit leírok az igaz, akkor azt fogják gondolni rólam, hogy ez egy hiteles ember. Az a tapasztalatom, hogy a bűnözők értékelik a munkát. Az első könyvem – a Maffiózók Mackónadrágban – a magyar szervezett bűnözés történetét mutatta be a hetvenes évektől napjainkig. Utólag bűnözők mondták, hogy nekik nagyon tetszik, mert saját magukról olvastak, de úgy, hogy nem volt elfogult egyik irányba sem.

Mennyire élő a kapcsolatod a bűnözőkkel?

Élő a kapcsolat. Az újságírás írás részét meg lehet tanulni, ez egy szakmunka, nem kell hozzá írónak lenni. A fontosabb szerintem az, hogy egy újságíró kövesse, hogy mi történik a nagyvilágban, és jó kapcsolatokat építsen ki azon a területen, amiről ír. Jelen kell lenni, ismerni kell csomópontembereket, akik mindig tudnak információkat adni, ha valami történés van az adott területen. Gyakorlatilag hírszerzésből áll az egész. 

Annak érdekében, hogy élő kapcsolatod legyen ezekkel az emberekkel, akár másról is szoktál velük beszélgetni, nem csak az alvilágról?

Igen, persze, szoktam másról is, de leginkább az alvilágról. Ők is pletykálnak ugyanúgy, ahogy mindenki más is, megy az információáramlás. Az, hogy forrás, nagyon hidegen hangzik, pedig lehet forrás egy jó barát is.

Van olyan alvilági ember, akit barátodnak neveznél?

Van olyan, aki meghatározó figurája volt az alvilágnak – már nagyon régen nem az –, és baráti kapcsolatban vagyunk. Ő ma már tiszta ember. 

Azoknak, akik jelenleg is az alvilág részei, miért éri meg veled kapcsolatban lenni? Hiszen veszélyes lehetsz rájuk nézve, könnyebben lebukhatnak. 

Biztos sokaknak nem is éri meg, nagyon sok embert nem ismerek. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az alvilág áll mondjuk kétezer emberből, és ismerem ennek valahány százalékát. Inkább azt mondanám, hogy ismerek olyan embereket, akik ezekben a körökben mozognak.

Ma Magyarországon ezeket a köröket is nehéz behatárolni.

A kilencvenes években az alvilág valóban úgy működött, hogy voltak brigádok, alvilági csoportok, és szinte lehetett tudni, hogy ki hova tartozik. Most már nincs olyan, hogy alvilág, viszont tény, hogy nagyon sok olyan bűncselekmény van, amik között a módszerekben és a kapcsolatokban átfedések vannak. Akikkel felvettem a kapcsolatot és együttműködőek voltak, azok vagy már nincsenek benne az alvilági életében, vagy ha benne vannak, akkor valamit igazságtalannak tartottak, és erről beszéni akartak.

Gondolok itt akár mondjuk  rendőrségi vagy más hatósági  eljárásra, esetleg a más bűnözőkkel való viszonyukra. Ilyenkor sem valaki érdekében írok valamit, de előfordul például, hogy egy sztorit kommunikál valahogy a rendőrség, és egy bűnöző pedig elmondja, hogy miként látja ugyanazt a történetet. Ezáltal árnyalódik a sztori.

Azért valljuk be, a rendőrség és az ügyészség szeret egyoldalúan bemutatni dolgokat, a világ pedig nem fekete-fehér a bűnözésben sem. A magyar maffiózókról szóló könyvem a hetvenes évektől indult. Sokan voltak, akik szívesen beszéltek azokról az időkről, hiszen már elévültek az akkori tetteik, és tetszett nekik, hogy én benne vagyok a témában, és beszélhetnek.

Említetted, hogy mennyire fontos a forrásvédelem, de mi a garancia az olvasó felé arra, hogy ezek valós források, valós információk?

Igazából garancia nincsen, de az olvasónak és nekem ugyanaz az érdekünk. Ha leírok valamit, amiről később kiderül, hogy kamu, akkor az én hitelem és piaci értékem romlik. Én a forrásoknak is el szoktam mondani, hogy nekem nagyon fontos, hogy hiteles legyen az információ, mert ebből élek, és az olvasó meg fogja tudni, ha hülyeséget írok le. Persze van olyan is, hogy valaki úgy hivatkozik névtelen forrásra, hogy nincs konkrét személy mögötte.

Mondok egy példát: valaki névtelen forrásokra hivatkozva arról számol be, hogy rossz a hangulat a minisztériumban. Ez egy necces dolog, mert mégis honnan lehetne tudni, hogy valójában milyen a hangulat a minisztériumban? Ebben az esetben az újságíró a minisztériumon belül veszíthet hitelt (ha valójában nem rossz a hangulat), és azt fogják mondani, hogy ezzel az újságíróval ne állj szóba, mert full kamukat ír. Tehát azért sem érdemes hazudni, mert nem csak az olvasókat, de a forrásokat is el lehet veszíteni. Természetesen vannak lapok és újságírók, akik minden hülyeséget leírnak.

Ezeket a lapokat onnan lehet felismerni, hogy rengeteg elveszített perük van, és az újságíróik általában névtelenül, vagy álnéven írják a cikkeiket. Ezeket sem a források, sem a szakma, sem az olvasók nem veszik komolyan.

Van olyan helyzet, amikor fel kell fedned a névtelenséget kérő forrásodat a bíróságon?

A büntető eljárásjogi törvényben a vallomástétel megtagadására jogosultak körében említi az újságírókat is, ezért ugyanúgy megillet minket a titoktartási jog, mint az ügyvédeket, papokat, orvosokat.

Te tudod azt a garanciát adni a forrásaidnak, hogy rejtve marad a nevük?

Persze, igen, de erre vannak más biztosítékok is. Nekem az a legjobb, ha a forrásomról nem is tudom, hogy kicsoda. Ilyen esetben is le tudom ellenőrizni, hogy mennyire valós, amit mond, például úgy, hogy olyan kérdéseket teszek fel neki, amikre már tudom a választ. Nekem ez a legmegnyugtatóbb, mert tudom, hogy bármi történjék is, nem miattam lesz baja.

Viszonylag rövid idő alatt írtad meg mindkét könyved, talán egy-két év alatt. Ez hogyan lehetséges folyamatos újságírói munka mellett?

Azért sikerült így, mert újságíróként is ezekről a témákról írtam. Az első könyv témájával – az alvilággal – nagyon régóta foglalkoztam, rengeteg jegyzetem volt eleve. Megírtam az első könyvet, ebből azonban kimaradtak dolgok, amikből csomó bekerült a második könyvbe.  A harmadik könyvem témájával – a titkosszolgálatokkal – szintén nagyon régóta foglalkozom, értelemszerűen fel tudom használni a korábbi jegyzeteimet. Ezen kívül jellemző rám, hogy gyorsan írok, és a kapcsolataim is már megvannak, akikhez tudok fordulni információért. Ha most például a futballhuliganizmusról kellene írnom, akkor sokáig tartana, mert egyáltalán nem ismerem a futball világát.

Nagyjából hány százaléka került bele ezekbe a könyvekbe annak, amit megtudtál?

Úgy 60 százaléka, de általában nem azért marad ki valami, mert nem írhatom le, hanem szerkesztési okok miatt. Szerintem a könyvek nem csak miattam lettek sikeresek, hanem azért, mert egy nagyon jó szerkesztőnek átadtam őket megjelenés előtt, és rábíztam, hogy mi maradjon. Nem magamnak írom ezeket a könyveket, nem számít, hogy mennyire sok információt szedtem össze, ha az az olvasónak sok, nem érdekes. Ilyenkor ki lehet húzni. A legfontosabb, hogy a szöveg lekösse az olvasót. Én szeretem, ha szigorú a szerkesztő, és szól, ha valami nem kell.

Mennyire könnyű teljesen kívülállónak maradni az alvilág köreiből így, hogy folyamatos kapcsolatban vagy ebben jártas emberekkel? Nem próbálnak meg behúzni ebbe a világba?

Szerencsére nem, de nagyon élesen meg kell húzni egy határvonalat. Nekem nagyon könnyű ezt megtenni, mert egyáltalán nem élek olyan életmódot, mint ők. Nem hogy éjszakai életet nem élek, de kilenc-fél tíz fele lefekszem esténként. Volt évekkel ezelőtt olyan, hogy valaki fel akart használni, mint újságírót, cserébe pedig egy jó sztorit ajánlott fel. Határozottan megmondtam neki, hogy ha van információja, azt szívesen meghallgatom, de semmi más.  Szerencsére az értelmes, okos emberek tiszteletben tartják, hogy ki vagyok.

A könyveidben igyekszel teljesen középen maradni: nem ítéled el a bűnözőket, de nem is támogatod azt, amit tettek. Ez persze hozzátartozik az újságírói munkához, de nem merült fel benned, hogy esetleg túl jó színben tünteted fel az alvilágot, és ezzel népszerűsíted?

Gondolkoztam ezen. Két út van: vagy állást foglalok és elítélem, mint egy rendőr bácsi – ez szerintem bénán nézne ki – vagy középen maradok. Az, hogy népszerűsíti-e jó kérdés, szerintem nem, általában mindig az a történetek vége, hogy lesittelik a bűnözőket.

A kokainos könyvem sem hiszem, hogy népszerűsíti a kereskedelmet, mert általában tragikus a történetek végkimenetele. Ugyanakkor meg azt gondolom, hogy emberekről szól a könyv – akár bűnözők akár nem –, akik lehetnek valakinek szimpatikusak és nem szimpatikusak egyaránt. 

Gyakori, hogy mikor a rendőrség lecsap egy-egy bűnözői csoportra, akkor látszik a felvételeken, hogy ott vannak a könyveim. Ez elgondolkoztat azért, de nem gondolom, hogy a könyveimtől válna valaki bűnözővé, nem is tudok ilyenről. Szerintem ez jobb irány, mint ha elítélném vagy dicsőíteném őket. Kell a távolságtartás.

Ha megkeresnének azzal, hogy szívesen készítenének sorozatot vagy filmet valamelyik könyvedből, igent mondanál rá? Egyáltalán érkezett már ilyen felkérés?

Igent mondanék rá. Voltak ilyesmi megkeresések, de úgy tudom, hogy nincsen folyamatban konkrétan a könyvekről film. Van olyan sorozat tervben, ami egy bizonyos korszakot ölel fel a bűnözésen belül, és felkértek szakértőnek, de erről többet nem mondhatok. 

Többször említetted már a harmadik könyvedet, a Fedősztorit. Mikor fog megjelenni?

A tervek szerint októberben.

Mondtad, hogy a titkosszolgálatokról fog szólni. Nagyjából mettől meddig mutatja be ezeket?

Lesz a könyvnek olyan része, ami a hetvenes-nyolcvanas években történt két kémügyet dolgoz fel. Ezek magyar vonatkozású sztorik, de a CIA játssza bennük a főszerepet. Ez a két ügy teljesen, részleteiben lesz feltárva, és dokumentumregényesen lesz megírva. A könyv többi része már a rendszerváltás után játszódik, egészen napjainkig. Azt szeretné bemutatni részben külföldi, részben magyar példákon keresztül, hogy hogyan működik az egész titkosszolgálati világ.

Aktuális kérdés például, hogy miért nem tudja kideríteni mondjuk a CIA, hogy a koronavírus egy laboratóriumból szabadult, vagy egy denevértől származik. De írok a Pegasus-ügy hátteréről is természetesen.

Mennyire könnyű információhoz jutni ezen a területen?

Ez vegyes, magyar vonatkozású információhoz jutni nehezebb, az angolszász vagy a frankofón sajtóban nagy szakirodalma van a témának, itthon nem.  Ennek köszönhetően külföldi példákat könnyen tudok hozni, de szeretném bemutatni azt is, hogy Magyarországon ez hogyan működik. Remélem, hogy sikerülni fog.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved