Tarantino és az epres szirup – Becstelen Brigantyk – ajánló


Poscher Dominik (21éves) - 3 hónapja

A Ponyvaregényt, a Kill Bill-sorozatot, és a Jackie Brown-t követően a Becstelen Brigantyk-kal gazdagodott a Quentin Tarantino-gyűjtemény az HBO GO felületén. A 2007-es Grindhouse után két évvel ezzel az alkotással folytatta az azóta is töretlen, 150 perc fölötti játékidővel bíró filmek sorozatát a direktor. Hiába a több mint két és fél óra rááldozás, a nézők többsége valószínűleg a Django elszabadul, az Aljas nyolcas, és a Volt egyszer egy…Hollywood megtekintése közben sem kezdett el azon agyalni, hogy mennyi jobb elfoglaltságot találhatott volna magának erre az időre. A Becstelen Brigantyk sem kivétel, a szék/kanapé ugyanolyan kényelmes a végjáték felé is.

Aki esetleg a Tarantino-mozival a Volt egyszer egy…Hollywood segítségével ismerkedett meg, és most úgy dönt, hogy ezzel az alkotással folytatja az életművében való elmélyülést, az a film után rögtön leszűrhet egy írói-rendezői sajátosságot. A szerzői kézjegyet természetesen Tarantino veti papírra, én most csak előkészíteném ezt a papírt, hogy aztán a mű nézése közben rajzolódjon ki és hagyjon nyomot igazán.

A film a második világháború idejében játszódik, Franciaországban, a német megszállás alatt. Amerikában összeverbuválódik egy csapat, nevezetesen a Becstelen Brigantyk, a Brad Pitt által megformált Aldo Raine főhadnagy vezetésével, és a németek számára hírhedt „medvezsidó” közreműködésével, egyetlen célt szem előtt tartva: minél több német náci skalpját begyűjteni.

Az alkotás az első Tarantino-filmek egyikéhez, a Ponyvaregényhez hasonlóan epizódokból tevődik össze, csakhogy itt nincsen felborítva az időrend, lineáris elbeszélésmóddal találkozhatunk. Ez az epizodikus szerkesztés azért is lehet fontos, merthogy a németek ellen nem csak a már említett 8 amerikai tervez összeesküvést. A film elején tehát a különböző epizódok formájában Tarantino felhelyezi a sakktáblára a résztvevőket, hogy aztán kibontásra kerüljön és bonyolódjon a konfliktus, a végére hagyva a nagy finálét, a tűzijátékot.

Klasszikus narráció, annyi különbséggel, hogy a nagy finálé, a tűzijáték a Tarantino-filmek során valahogy tényleg nagyot szólnak, és augusztus 20-ra hajaznak: minden szempárt megragad az attrakció.

A föntiek alapján úgy tűnhet – bár a „medvezsidó” elnevezés azért sugall valamit – hogy itt egy komoly hangvételű, monumentális háborús filmről van szó, zsidóbújtatással, kegyetlenségekkel, halálokkal fűszerezve. Mindez valóban így van, csupán a komoly hangvétel hiányzik, és a helyére a szórakoztatás kerül, ami így mindent felborít. Nyilvánvalóan a legjobb értelemben.

 A szerzői kézjegy tehát: Tarantino a Volt egyszer egy…Hollywood-hoz hasonlóan egy valóságos történelmi eseményt vesz alapul, annak néhány elemét megtartja, néhány elemét megváltoztatja, néhánnyal kiegészíti. Mintha csak egy regénnyel, egy irodalmi alapanyaggal dolgozna.

Azért érezzük a különbséget a valóság átírása és egy fiktív novella átírása között, mindenesetre a „történelemhamísító!!!” felkiáltásokkal Tarantinora mutogatásokat nem feltétlenül érzem helyénvalónak, vagy legalábbis akinek a film megtekintése közben és után ez lesz az első benyomása legnagyobb problémája, az véleményem szerint a filmet, mint művészeti ágat értelmezi félre. Nyilván felvethető szempont, sokan fel is vetik. A film egyik szereplője, Christopher Waltz például így felelt a

„ Becstelen Brigantyk igencsak elrugaszkodik a történelmi tényektől. Többen hamisnak tartják a filmet.” kijelentésre:

– Ez a film nem tiszteletlenség a múlttal szemben. Nem történelemhamisítás. Ez egy alternatív valóság, és annyira valós, amennyire annak érezzük. Egyikünk sem volt ott a második világháborúban, amit tudunk róla, azt mindenképp másoktól hallottuk. Egyetlen pillanatig sem állítja a film, hogy ez az igazság.

Érdekesség, hogy a film csupán 30 százalékában beszélnek angolul, központi szerepet kap a francia és a német, de még az olasz nyelv szépségeinek is kijut néhány perc. Az alkotás tehát nyelvleckének sem utolsó, az franca, német, olasz, illetve angol/magyar nyelv szerelmesei és gyakorlói bátran vegyék elő, ha felfrissítenék vagy csiszolnák tudásukat. Az imént említett színész egyébként mind a 4 nyelven megszólal, többek között ezért is teljesen megérdemelten landolt a Land-ot megformáló Christopher Waltz-nál a legjobb alakításért járó Oscar-díj.

Egy jóérzésű ember még vásznon, vagy a TV-képernyőjén sem nézi kedvtelésből, ahogyan másokat gyilkolnak le, pláne olyan naturális módon prezentálva, ahogyan Tarantino-univerzumában.

A rendező azonban mindig is rendelkezett azzal a képességgel, hogy különböző eszközökkel (pl. medvezsidó vs náci tiszt) megteremtse azokat a szituációkat, ahol az ilyesfajta leszámolások élvezettel való megtekintéséből nem következik a néző pszichopata mivolta. De hogy ne legyen annyira szirupos – már amennyire egy vérben tocsogó film szirupos lehet – a film, néhány azonosulható karakterével is kegyetlen módon „végez”.

Ilyenek ezek a Tarantino-filmek.
Adott hozzájuk egy széles tömegek számára fogyasztható alaptörténet, megtoldva vérvörös mázzal.
Az egyenlet innentől kezdve magától értetődő: Tarantino-film = fagylalt+epres szirup
(+csokis szirup, ha az a bizonyos „N-betűs szó” önálló életre kel)

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved