A Tömeg


Csata Emma (16éves) - 2 hónapja

Nyár volt. A nap sugarai vésőként égették a bőrömbe mind azt, amit eddig nem tudtam, pedig megtanulhattam volna. A szél csak járt kelt, akárcsak a szárítókötélre felakasztott ruhák között a gyenge szitakötő. Nehéz voltam. A lelkem nehéz volt. Csak meredtem a semmibe és reméltem, hogy valami elkap, megfog, megragad… és akkor megláttam egy idős férfit. Szakadt ruhák ölelték gyenge, megfáradt testét, mint az újszülöttet az édesanyja. Csak ölelték, nem engedhették el, hiszen nem volt semmi mása, csak az a pár szakadt rongy és talán némi reménység.

Üveges szemein átsütött a fény, csak nézett maga elé meredten, akár csak én, egy perccel azelőttig. Üres volt, várt, és nagyon fázhatott, reszketett. Nem a teste fázott… a lelke.

Ahogy így merengtem magamban, megjelent egy hangos turistacsoport. Vidáman, szinte szökdelve lépkedtek a forró betonon, áradt belőlük az élet, a hangos zene ritmusára vert a szívük, és imádták az életet. Látszott a szemükben, a lépteikben, hallottam a hangjuk csilingeléséből. Ahogy elmentek a férfi mellett sercegést halottam, mint mikor a forró edény falához hozzá ér a hideg víz.

Két egymástól annyira különböző világ találkozott, hogy még elmenni sem bírtak egymás mellett, még ugyanazt a levegőt sem bírták szívni. Láttam a megvetést, a szégyent, a megrezdülő és összesúgó párokat, és éreztem a lenéző pillantások fájdalmát.

Majd a tömeg elvonult, és csak én maradtam meg az az idős férfi. Továbbra is csak alázatosan térdelt, fejét lehajtva, a kis bádog bögréje mögött. Ránéztem, gondoltam, hátha egy elismerő és megbecsülő pillantással jutalmazhatom hősies viselkedéséért. De nem mozdult. Csak várt, és merengett, úgy ahogy én. Majd, az órámra pillantottam és elért a felismerés: késésben vagyok.

Elkezdtem összeszedni a dolgaim, és gondolom zajt kelthetem a kapkodás közben, mivel rám nézett az öregúr. Akkor jöttem rá, neki nem fájtak a kellemetlennek ígérkező pillantások, a megvetés. Elsétáltam előtte, a bádog bögrébe beletettem azt a kevés készpénzt, ami nálam volt. Ahogy az apró leért az edény aljára, felemelte fejét, rám nézett, és elmosolyodott. Hálás volt, és én is neki. Ahogy mentem vissza a munkahelyemre azon gondolkoztam: Hogy tudott olyan hálával a szemembe nézni? Egészen a lelkem legmélyéig látott… Pedig vak volt.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és az Instagram-on! Elérsz minket a  Twitter-en és most már a YouTube-on is.



2017 Kidsnews | All rights reserved